Dominikán rettentően nehéz a hátizsákos életmód. Megállás nélkül harcolni kell a buszsofőrökkel, akik gyakran duplán, triplán mérik a jegyárakat a turistáknak, a hiányos infrastruktúra miatt pedig lassú és körülményes az utazás. Feszült hangulatban érkezünk Constanzába, ahol néhány kedves embernek hála kicsit megnyugszunk. Látunk taino indiánok által faragott sziklarajzokat, valamint megismerkedünk a haiti menekültek életével is. Jarabacoa kevésbé nyeri el a tetszésünket, de egy megállóra ez a település is jó.
Hosszú, unalmas utazás veszi kezdetét vissza Baníba. Zaránd továbbra sincs jól, így Paraísóban megszakítjuk az utat. A Hotel Paradeysben sikerül szobát kivennünk, majd besétálok a városba, hogy hasfogót szerezzek a gyereknek. A szállásadónk felesége orvos, s mikor meghallja, mit adott a patikus, azonnal tiltakozni kezd. Kiderül, olyan gyógyszert adtak nekünk, amit gyerekeknek szigorúan tilos bevenniük. Semmin nem lepődünk meg, ez Dominika!
Paraíso partvidékénél láttunk már szebb partokat
Második nekifutásra sikerül normális tablettához jutnunk, így napok után először Zaránd kicsit jobban van. Naplementére le is sétálunk a partra, ami teljesen érdektelen lenne, ha nem lenne ott a Los Pocitos névre hallgató medence, ami egy természetes forrásból táplálkozó édes vizű tó, alig pár méterre a tengertől. Hogy ennyire közel a partokhoz hogyan képződhet ilyen forrástó, az jó kérdés, mindenesetre a srácaink élvezik, hogy nem kell magukat hullámokkal veretni.
Los Pocitos medencéi érdekes látványt nyújtanak a parton
Paraíso faluja amúgy teljesen érdektelen, az egy-két vendégházat leszámítva nincs itt semmi. Még étterem sincs a faluban, így be kell érjük egy kevés dinnyével, valamint pár utcán megsütött csirkecombbal.
Másnapra Zaránd jobban van, de várunk egy napot, hogy teljesen jól legyen, ne kelljen minden sarkon újra és újra megállnunk.
Ebben a tengerben nem fürdesz gyerekekkel
Harmadnapra szerencsére teljesen rendbe jön, így megindulunk végre északnak. Beszállunk egy kisbuszba, aminek a sofőrje azt mondja, 250 peso a menetdíj Barahonáig. Mikor már bent ülünk, közli, hogy 1200 peso lesz az egész, mert a gyerekek is fizetnek, valamint a két nagy zsákért 100-100 pesót számolnak fel pluszban. 22 dollár egy 30 kilométeres útért elég masszív ár, úgyhogy megkérjük a srácokat, hogy pakolják le a zsákjainkat, mert inkább maradunk. Nem ez az első alkalom, hogy megpróbálnak lerántani minket a zsákjaink és a gyerekek miatt, de ennyire pofátlan módon még nem csinálták.
A következő buszon érdekes módon már csak 150 peso a menetdíj, s bár ők is bepróbálkoznak a gyerekek miatt, végül plusz egy ülést fizetve sikerül megalkudnunk 450 pesóban. Persze ezért nem jár plusz hely. Amikor a szomszédos faluban új utasok szállnak fel (persze csak 100 pesót fizetve), akkor ránk szólnak, hogy vegyük ölbe a majmokat. Húúúú, mennyire kezd elegem lenni ebből az országból!
Barahonában nem kell sokat várnunk, pár perc múltán indul a Santo Domingó-i busz. Erről Baní előtt szállunk le a kereszteződésnél, ahonnan szinte azonnal indul egy kisbusz San José de Ocoa városkájába.
San José de Ocoa felé kicsit látványosabb a táj
San José 500 méter magasan fekszik, kaliberekkel jobb a klímája, mint a partvidéknek. Ennél sokkal több nem mondható el róla, ugyanis nem igazán van mit nézni a településen. Mivel azonban továbbutazni csak holnap tudunk, ezért kénytelenek vagyunk itt megszállni. A Hotel Bacóban veszünk ki egy szobát, mindössze 1300 pesóért. Ilyen olcsón utoljára Kolumbiában szálltunk meg, nem is értjük, miért ennyi az annyi. Ráadásul a hotel aljában van egy kifőzde, ami ugyancsak meglepően baráti, sőt, még azt is megteszik nekünk, hogy a gyerekek ott hagyott ételét félreteszik vacsorára. Két hétnek kellett eltelnie, hogy végre valami emberit találjunk Dominikán, és ne csak azt érezzük, hogy mindenki le akar minket rántani. Ez persze nem tart sokáig, mivel másnap reggel ismét buszba kell szálljunk, ahol kezdődik a veszekedés, hogy kell-e a gyerekek és a hátizsákok után fizetni vagy sem.
San José de Ocoa egy meglehetősen unalmas kisváros a hegyek lábánál
Az első kisbusz Rancho Arribáig megy. A 25 kilométeres útért 4000 forintnak megfelelő pesót fizetünk, ami pont négyszerese, mint amennyit otthon fizetnénk. Innen hasonló távra, Piedra Blancáig pár pesóval kevesebbet kérnek, de bőven eleget ahhoz, hogy besokalljak a dominikai tömegközlekedéstől. Ráadásul még be kell jussunk Bonaóba, ahol jó lenne megszállni, csak erre semmi esély nincsen, mert Közép-Dominika legnagyobb városának egyetlen hotele fullon van. Remek!
Bonao teljességgel érdektelen település turista szemmel
Irány Constanza! Persze Bonaóból nincsen közvetlen busz, ahhoz előbb ismét kisbuszra kell szállni sok pénzért, hogy a tíz kilométerrel odébb lévő elágazáshoz eljussunk. Innen indulnak ugyanis azok a furgonok, amiken újfent meg kell küzdjünk a sofőrrel a gyerekek és zsákok miatt. Végül egy helyi család áll az oldalunkra, alaposan kiosztva a fuvarozót, hogy nem lehet így bánni a turistákkal. Végül platón utazva futunk be abba a Constanzába, ami nagyon más, mint voltak az eddigi települések.
Constanzába platón kell utazzunk
Paraíso óta nagyjából 30 000 forintot költöttünk el csak buszjegyekre. Ezalatt mindössze 300 kilométert tettünk meg és ráment két teljes napunk az utazásra. Megszületik a döntés: nem buszozunk tovább! Ennyi pénzért simán bérlünk autót és akkor nem kell folyamatosan egymásnak feszülni félanalfabéta kivagyi sofőrökkel, akiktől napok óta 200 felett van a pulzusom. Persze Constanzában nem lehet autót bérelni, a legközelebbi ilyen város Santiago de los Caballeros, addig pedig valahogy el kéne jussunk.
Constanzában a Hotel Mi Casában szállunk meg. Nem olcsó, hosszú alkudozás után pont dupláját fizetjük a tegnapi szállásdíjnak. A tulaj azonban meglepő módon jó fej, intéz nekünk kocsit a környék látnivalóihoz azután, hogy jelezzük neki, a mototaxik brutál drágán mérik a szolgáltatásaikat. Szállásadónk az egyik barátját hívja segítségül, aki 75 dollárt kér azért, hogy elvigyen minket a Piedra Letradához, valamint az Aguas Blancas névre hallgató vízeséshez. Az ár igen baráti, ami nem véletlen: Amado a környék egyik nagy földbirtokosa, aki szeretné, ha Constanzát minél többen megismernék, ezért ott segíti a turistákat, ahol tudja.
- Constanzába nem jön senki, nem tudom miért. Szerintem ez az ország legjobb helye, mégis mindenki Punta Canába és Puerto Platába megy. Itt lehet a legjobbakat enni, rengeteg kirándulási lehetőség van, mégis elvétve téved ide valaki - panaszkodik.
Káposztaföldek veszik körbe Constanzát
Nem akarom lelombozni, hogy a város azért nem egy Montecarlo, és a táj sem kolumbiai, de azzal egyetértek, hogy Constanza tényleg kaliberekkel élvezhetőbb, mint a partvidék azon része, ahol eddig jártunk. Ami szembetűnő, hogy itt sokkal kevesebb a szemét, bár az utak jóval rosszabb állapotban vannak, mint lejjebb.
Amado egyik alkalmazottja épp terményt hoz a földekről
Amado megmutatja a birtokait, amiken haiti menekültek dolgoznak. A migráció évek óta tart, mivel Haiti gazdasága romokban. Ennek végkifejlete a most kitört polgárháború, aminek nehéz megjósolni, mi lesz a vége.
- A dominikaiak nem akarnak dolgozni. Az összes fiatal reggaeton sztár akar lenni, esze ágában sincs elhelyezkedni. Évekig küzdöttem, aztán beadtam a derekamat. A haitiek bármilyen munkát elvállalnak és harmad annyit kérnek, mint a dominikaiak.
- Mennyi pénzt kap egy hónapra egy haiti vendégmunkás a földeken?
- Nagyjából 800 dollárt, de a lakhatásukat nekem kell megoldanom. Szerencsére ebben a kérdésben nem túl igényesek.
Tényleg nem azok. A káposztaföldek mellett gombamód szaporodnak az összetákolt sufnik, amik nem mezőgazdasági eszközöket, hanem haiti menekülteket és vendégmunkásokat rejtenek. A "falukép" elég rémisztő, de elképzelem, mi lehet Haitin, ha ez az életmód előrelépés a számukra.
A Piedra Letrada közel van ugyan a városhoz, az elérése mégis nehézkes, mert az utak a káposztaföldek közepén elég rossz állapotban vannak. A 12 kilométert majd háromnegyed óra alatt tesszük meg, ráadásul esni kezd, ami tovább nehezíti majd a haladást.
A családom értelmezi a taino indiánok sziklakarcolatait
A taino indiánok által televésett szikla egy rövid sétával érhető el. Többnyire emberi alakokat ábrázoltak az őslakók. Hiányoznak a geometriai formák, az állatjelölések és a spirálok. Nincs benne mit megfejteni, valószínűleg a taino indiánoknak nem volt kiforrott társadalmi, vallási és gazdasági rendszere. Sem teremtéstörténeteik, sem hiedelemviláguk nem maradt fenn, ezért a régészeknek nincs mihez nyúlniuk a petroglifekkel kapcsolatban.
A Piedra Letrada petroglifjeiből többnyire emberi arcok olvashatók ki
Ebéd után Amado a várostól délre alázúduló Aguas Blancához visz el minket. Ez az út is haiti sufnivárosok között halad, de mintha errefelé egy kicsit nagyobb lenne a gazdagság. Ekkor veszem észre, hogy a térképen szerepel egy bizonyos Colonia Húngara. Amado nem tud róla sokat, csak annyit, hogy a 20. század elején spanyol, magyar és japán bevándorlók telepedtek le Constanza környékén, ők kezdték el a város környéki földek betörését, ahol addig mindössze önfenntartó gazdaságok működtek.
A Constanza környéki földeken haiti bevándorlók dolgoznak, akik sufnivárosokat hoznak létre az út mentén
A vízesésnél meglepően sokan vannak. Nehéz fotózós helyet találni, akkora a lökdösődés, így épp csak kattintok egyet és már megyünk is vissza Constanzába.
Az Aguas Blancas-vízesésnél is láttunk már szebbet életünkben
A város sokban hasonlít San José de Ocoához; turistaszemmel nehezen értelmezhető, de ránézésre élhető, vidéki városka. Annyira nincs itt mit csinálni, hogy amíg Zaránd a délutáni alvását tölti, addig én és Barangó kilátogatunk egy helyi baseball meccsre. A fiam most lát először ilyen sportot, meg is kérdezi, hogy ezek miért nem futnak?
Constanza főtere és temploma
Másnap irány a felvidék másik városkája, Jarabacoa. Szemben Constanzával Jarabacoa már turistás, igaz, a látogatók többsége dominikai hétvégi kiránduló.
Barangóval baseball meccsre mentünk
Amúgy a két várost összekötő 28-as számú főút messze a leglátványosabb útszakasz az országban, az ember már-már Kolumbiában kezdi magát érezni. A nézelődést csak Barangó hányása szakítja meg, aki reggelire betolt egy fél kiló ananászt, ami úgy gondolta, jobb kinn, mint benn.
Jarabacoa, mivel turistás, nem olcsó. A Hotel Jarabában szállunk meg 2500 pesóért, ami messze a legolcsóbb szoba, amit a szállójáró sétánk során sikerül leakasztanunk. Nem húzzuk sokáig az időt, azonnal taxit fogunk és irány a város határában álló Jimenoa-vízesés. Egy rövid, függőhidakkal szabdalt tanösvény vezet a zuhataghoz, ami kellemes hely, de semmi olyat nem tud, amit máshol a kontinensen ne kapna meg az ember.
A Jimenoa-vízesés
Estefelé sétálunk egyet a városban, aminek egyetlen nevezetessége az esernyős utca. Errefelé sok az étterem és a bár, de a többségük üres, ami érthető; iszonyatosan túlárazzák magukat ezek a helyek. A srácaink szeretnének beülni egy limonádéra, de 3000 forint egy szörp, úgyhogy elengedjük.
A következő napon, mielőtt még elindulnánk Santiago de los Caballeros irányába, felkeressük a Baiguate-vízesést. Az esti eső miatt a zuhatag elképesztően sáros, így nehéz róla értelmezhető képet készíteni.
Ez pedig a Baiguate-vízesés esőzés után
Délután La Vegába, onnan pedig Dominika második legnagyobb városába, Santiagóba utazunk. A kisbuszosokkal megint vért izzadunk. Mintha Dominikán kötelező lenne megpróbálni lerántani a nyomorult turistát, hadd szívjon, ha nem Punta Canába fizetett be ötcsillagos ellátásra. Régen vártam már ennyire, hogy a végére érjünk egy utazásnak...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
