Utazásunk újabb állomása a Putumayo esőerdőiben megbújó Fin del Mundo, vagyis Világvége ökopark. Sok minden változott a 2017-es látogatásunk óta, de a vízesések pont ugyanolyan mesések, mint akkor. Az idő és a kaja lehetett volna jobb, de így is csodálatos két napot töltöttünk az erdő mélyén.
San Agustínt magunk mögött hagyva megkezdjük utazásunkat Putumayóba. Nem sokkal a 2016-os békekötés után jártunk először annak fővárosában, Mocoában, ahová egészen addig nem volt ajánlatos az utazás. Putumayo Meta és Caquetá mellett a FARC melegágya volt, továbbá itt a legaktívabbak a drogkártelek, ezért a megye jó része még most is vörös zónának minősül. Mocoa és térsége azonban békés, izgalmat az utóbbi években csak a földcsuszamlások és árvizek jelentettek.
Az út Pitalito és Mocoa között kiváló állapotú. A béke és a térség rehabilitációjának egyik alapfeltétele az infrastruktúra fejlesztése volt, ami olyan jól sikerült, hogy az esőerdők mélyén kanyargó sztráda Kolumbia legjobb minőségű útja lett. A 135 kilométeres utat kevesebb mint két óra alatt abszolváljuk, aminél gyorsabb átlagot sehol nem lehet Kolumbiában produkálni.
Mocoa buszpályaudvarát 2017-ben elmosta egy sárlavina, azóta egy ideiglenesen kijelölt terminált használnak a buszok. Ez azonban annyira apró, hogy az innen-onnen befutó járatok a környező utcákat eltorlaszolják, megbénítva ezzel a fél város közlekedését. Bár a sárlavina három évvel ezelőtt volt, azóta sem kezdték meg az új pályaudvar építését. Na ja, most hogy béke van, már nem olyan sürgős az infrastruktúra fejlesztése.
Útban a világvégére
Szerencsére a kisbuszunk Villagarzónig közlekedik, így a sofőr el tud minket dobni a Fin del Mundo névre hallgató ökoparkhoz, ahol két éjszakát kívánunk eltölteni. Ezúttal senki nem szed belépőt a park bejáratánál, így szabadon sétálunk át a Rio Mocoa felett.
Közel félórás kaptató veszi kezdetét a túlparton. Az erdőben megbújik néhány vendégház, ezek közül a legtávolabbiba, de egyben leghangulatosabba foglaltam ágyakat. Janneth, a Huaca Huaca Hostel tulajdonosnője nagy mosollyal fogad minket. A három privát szobáját elfoglalja a csapat három párosa, a többiekkel pedig bevesszük magunkat a hostel utolsó, dormként funkcionáló szobájába. A szálló tehát nem nagy, tulajdonképpen meg is töltjük, rajtunk kívül csak két srác héderel Jannethnél, akik a szállásért cserébe segítenek neki új konyhát építeni a saját háza aljában.
Nem úgy néz ki, de alapvetően jó hangulatú a csapat
Alighogy lecuccolunk, elered az eső. Úgy ömlik, hogy a teraszról kilépni sincs esélyünk. Pedig szegény szállásadónk még az erdő szélén kialakított jakuzzit is feltöltötte nekünk, de a pancsolás helyett kénytelenek vagyunk sörözni. A trópusi erdők esőáztatta melankóliáját csak egy csapat tamarin töri meg, amik néha napján megjelennek Janneth házánál, hogy gyümölcsöt kunyeráljanak. Annyira jófejek, hogy a csapat tagjai egyszerűen megfeledkeznek az esőről, és vadul etetni kezdik őket a reggelről megmaradt banánokkal, mandarinokkal.
Egy csapat tamarin szórakoztat minket, amíg esik az eső
Szakadó esőben bukdácsolunk vissza a völgybe, ahol befizettünk reggelire és vacsorára. Janneth nagyon rendes, de saját bevallása szerint annyi köze van a konyhaművészethez, mint Pablo Escobarnak a Nobel-békedíjhoz, ezért ételt nem tud nekünk készíteni. Viszont kicsit lejjebb van egy evő, ahol egy Sibundoyból származó inga család főz, általában halat, csirkét is rizst. Túlélni jó lesz.
Az éjszaka csendesen telik. Az egyetlen atrocitás csak Gyöngyi és egy skorpió között akad; nem hajlandóak együtt aludni.
Irány a Fin del Mundo!
Másnap tiszta, napos időre ébredünk. Reggeli után megindulunk az ökopark felé, ahová hosszú, csúszós kaptató vezet. A tegnapi eső a mohás köveket itt-ott korcsolyapályává varázsolta, így csak a fák ágaiba kapaszkodva tudunk feljebb jutni.
Itt is látunk sétálópálmákat
Nagyjából egyórás sétával érjük el a hegy tetejét, amin létesítettek egy büfét. Egy szelet dinnye ezer peso, de senkit nem érdekel; kiesszük a készletből a helyet.
Egy óra gyaloglás után érjük el a parkot, ahol többször át kell keljünk a folyón
Csakhamar megérkezünk a folyóhoz, amin kétszer is átkelünk, mire feltűnik az a természetes híd, ami a park talán leglátványosabb képződménye. A folyó ezen a ponton esik vagy tíz métert, a leszakadó víz pedig az elmúlt évezredek során átjárót vájt a sziklába.
Jó van! Mit integettek?!
A Fin del Mundo elnevezés onnan ered, hogy egy kicsit odébb a folyó vízesés formájában egyszercsak eltűnik a mélyben. 2017-ben lemásztam a zuhatag aljára, de erre ma már nincs lehetőség; állítólag sok volt a baleset, ezért lezárták. A leszakadásnál fantasztikus a kilátás, tényleg olyan, mintha az ember megérkezne a világ végére. Ezt meglovagolandó egy fickó biztosítóköteleket fúrt a kövekbe, így a tériszonyosok is kimerészkedhetnek a kiszögellés szélére. A mélység alattunk egészen rémisztő.
Csapatkép a vízesés alakította hídnál
A sok séta után tartunk egy nagyjából kétórás pihenőt az egyik lagúna partján. Fürdünk, napozunk, megebédelünk, majd visszatérünk a szállónkra, mert délután még vár ránk egy program: felkeressük az Hornoyaco-vízesést.
Megérkeztünk a világvégére
Az Hornoyacót 2017-ben Erivel elég nehezen találtuk meg, estünk-keltünk a csúszós gyökerek között. Végül Eri nem is tudott velem lejönni a mélybe, így a délutáni programra is csak azok jönnek velem, akik szomjazzák az extrém őserdei kalandot.
Ennek a vízesésnek a lagúnájában fürdőzünk két órán át
Janneth hívot nekünk egy furgont, ami olyan lassan akar megérkezni, hogy kis híján visszavonulót fújok a csapatnak. Már éppen vennénk a hátunkra a hátizsákot, amikor végre megérkezik a kocsi, nagyjából negyven perc késéssel. A vicc az, hogy ennél nem lett volna sokkal több, ha lesétáljuk a távot.
Ez a gyík velünk együtt pancsolt
Ezúttal is átkelünk a Rio Mocoán, majd egy széles, könnyen követhető földúton baktatunk fel a hegy tetejére. Újra látunk tamarinokat, de a fák ágai között felbukkan néhány mókusmajom is.
A hegy tetején az út ösvénnyé szelídül. Illetve dehogy szelídül, inkább vadul. Iszonyú a sár, a környező veredákról lóháton érkező rancherók jószágai néhol két méter mély árkot tapostak az útba. Szerencsére nem kell sokáig bukdácsolnunk, negyed óra múltán egy erdei csapásra tévedünk, ami bár nem olyan sáros, viszont eléggé csúszós. Érkezik velünk szembe egy fickó, aki közli, hogy a vízesés az övé, úgyhogy leszünk szívesek fejenként 10 000 pesót fizetni neki. Tiltakozunk, hogy elég pofátlan dolog a turistákról az erdő kellős közepén lehúzni pénzt, de hogy a nyilvánvaló tolvajlás ne durvuljon el, adok neki egy húszezrest hatunkra. Megelégszik vele, így békében ereszkedünk le a völgy mélyére, ahová ezúttal már vezet ösvény. Három éve itt vagy egy órán át küzdöttem az elemekkel, fáról fára, gyökérről gyökérre ugrálva tudtam csak megközelíteni a zuhatagot.
Küzdjetek csak a sárral!
Az Hornoyaco ezúttal is impozáns. Sokáig azonban nem tudunk maradni, mert ismét elered az eső. Visszafelé végig ázunk. A sáros rész még az eddiginél is jobban csúszik, a végére térdig retkesek vagyunk. Nem baj, akkor is megérte.
Az Hornoyaco-vízesés az itt töltött két napunk egyértelmű highlightja
A visszaúton szerencsére nem kell sokat várni a furgonra, együtt érkezünk a hídhoz. A Fin del Mundo bejáratánál már annyira ömlik az eső, hogy képtelenek vagyunk nekiindulni az ösvénynek, ülünk egy jó órát az egyik útszéli büfében, amíg kicsit alább hagy.
Búcsú a Fin del Mundótól
Este ismét hal és rizs a menü. Jó lesz már felmenni Nariñóba és végre szaftos tengerimalacokat, llapingachókat enni...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
