San José del Guaviare mellett húzódik egy hegy, ami képes elmesélni Amazónia történetét. A Serranía de la Lindosa barlangrajzai évtizedek óta ismertek, de csak 2017 óta tudjuk biztosan, hogy pontosan mit is jelentenek. Az ekkori feltárás során kiderült, a Föld legnagyobb esőerdőjét már 12 600 évvel ezelőtt is lakták. Kihalt állatok, törzsi háborúk, sámán szertartások és a szellemvilág is megjelenik a képeken, de a rengeteg ábra az antropológusoknak is segítségére van, hiszen nem csak egy törzs szokásait ismerhetjük meg általa, hanem teljes Amazónia kulturális térképét. A Serranía de la Lindosát nem csak emiatt, hanem természeti szépségei miatt is érdemes felkeresni. A Puerta de Orión vagy a Pozos Naturales bárhol turisták ezreit vonzaná naponta, de nem itt, San José del Guaviaréban, ahol az idegenforgalom még igencsak gyerekcipőben jár.
Mivel San José del Guaviare nem egy turista desztináció, ezért nehéz normális áron vállalható szállást találni. Az üzleti hotelek drágák és unalmasak, a tursitaszállók a hétvégi, családos kirándulókra lőnek, a vendégházak pedig általában órára adják ki a szobákat. Választásom arra a Pórtico Suite-ra esik, ami aránylag tiszta szobákkal és egy kevésbé tiszta medencével várja a San Joséba látogatókat. A szálló tulajdonosai aranyosak, de túl sok információval nem tudnak szolgálni, már ami a környék látnivalóit illeti.
Szerencsére már jártam korábban erre, így van egy-két kontaktom. Ha nem is olyan könnyen, de sikerül terepjárót szereznem a következő két napra, amikor is a Serranía de la Lindosa kulturális emlékeit és természeti látnivalóit fogjuk felkeresni. Tervben volt egy repülős kirándulás Chiribiquetére is, de sajnos a pandémia miatt a nemzeti park zárva tart a látogatók előtt. Hogy mihez kezdünk a megmaradt nappal, még nem tudjuk, de majd lesz valahogy. Kolumbiában nem olyan nehéz elütni az időt.
A Serranía de la Lindosa hasonlóan a Serranía de la Macarenához a Guyanai-ősmasszívum részét képezi. A hegyvidék nem magas, és nem is olyan látványos, mint volt Mesetas és La Macarena között, azonban sok olyan pontja van, ami miatt megéri két napot szánni rá. Ezek közül a két leghíresebb desztináció a Cerro Azul és a Nuevo Tolima, melyek barlangrajzoknak adnak otthont. Friss kutatások szerint a legősibb falfestmények 12 000 évesnél is öregebbek, így ezek az amerikai kontinens második legrégebbi kulturális emlékei.
A két szirtet egy napba sűríteni nem lehet. Az első napra a Cerro Azult lőjük be, ami nagyjából másfél órás utazással érhető el San Joséból. Furgonunk jól veszi az akadályokat, így könnyedén abszolváljuk a 26 kilométeres távot.
Útban a Mirador-csapat a Cerro Azulra
A Cerro Azul magánterület, a barlangrajzokhoz csak helyi vezetővel lehet ellátogatni. Szerencsére a közeli veredáról minden nap érkezik egy-két guide, hogy a véletlen beeső látogatókat körbe tudják vezetni. A belépő 9000 peso, vezetőnk pedig 70 000 pesót kér a szolgálataiért. Vállalható, főleg a La Macarena környéki lehúzás után.
Nagyjából fél óra őserdei sétával érjük el a sziklafalat. Iszonyatos pára és hőség uralkodik az erdőben, talán ennek is köszönhető, hogy az első festett sziklafalon nem sok ábra ismerhető fel. Az esővíz, a lecsapódó pára és a zúzmók együttesen alaposan erodálták a felszínt, a festmények többsége szétfolyt. Ez azonban nem baj, mivel az ilyen elmosódások világították rá a régészeket, hogy a Serranía de la Lindosa barlangrajzai nem egyszerre, egy időben keletkeztek, hanem azok folyamatosan megújultak, sok ábrát többször is átrajzoltak.
A falfestmények többsége mára szétfolyt, de így előkerült egy-két régebbi barlangrajz is
A Cerro Azulnál kétszer, 2014-ben, majd 2017-ben tartottak komolyabb feltárást. Ez utóbbi óta tudjuk, hogy a legősibb emberi jelenlét a sziklánál 12 600 éves, aminél csak az Argentínában található Kezek barlangja régebbi kulturális emlék. De amíg a Kezek barlangjában csupán körbefestett kezek láthatók, addig itt igazi műremekek is feltűnnek. No, nem az első, hanem a második sziklafalon, aminél szebb barlangrajzot talán még sehol nem láttam.
Ennél szebb barlangrajz talán sehol a világon nem maradt ránk
Egy, a sziklafal fölé benyúló szirtnek köszönhetően egy nagyjából 40 négyzetméteres falfelületen minden ábra épen maradt. Sok minden látható itt, elsősorban geometriai formák, állatok és emberalakok, de van köztük néhány nehezen értelmezhető ábrázolás is. Például olyan élőlények, amik semmi élőhöz vagy kihalthoz nem hasonlíthatók. Óhatatlanul felidéződik bennem Chachapoyas, ahol sok petroglifen dinoszauruszok tűntek fel.
Van egy visszatérő motívum, a négyzetben pöttyök, amik mintha valamilyen szabály alapján rendeződnének. Nehéz őket megfejteni; antropológusok arra jutottak, hogy valamiféle rítustánc haladási irányát jelölhetik.
A gémek, teknősök, szarvasok könnyen felismerhetők, de a nagy, kockatestű állatokra nincs igazán magyarázat. A négyzetekbe zárt pöttyök valószínűleg rítustáncok útvonalait., lépéseit örökítik meg.
Itt-ott feltűnik egy spirál maradvány vagy egy cikkcakk, a legizgalmasabb mégis egy liánnak vagy indának a jelölése. Hogy pontosan milyen növényt jelöl, nem tudjuk, a régészek elintézik annyival, hogy ezek valószínűleg azok az indák, amiken felmásztak a sziklafal tetjére, hogy ott is rajzolni tudjanak.
Chiribiquetében vannak ehhez hasonló rajzok, ott a kutatók caapinak vagy yagének, az ayahuasca összetevőjének gondolják őket. Ez persze attól függ, milyen környezetben látható az ábra. Ezen a sziklafalon egy zárt karám mellett tűnik fel, amiben valamilyen állat leledzik. Mivel az amazóniai őslakosok a falfestmények keletkezésekor nem tartottak állatokat, ezért a karám vadászcsapda lehet, esetleg egy temetkezési hely, amiben az elhunyt személy túlvilági személyisége (általában mítikus állat: kígyó, jaguár vagy kajmán) jelenik meg. Felidéződik bennem Nabusimake, ahol ott jártunkkor egy halott mamónak halotti tornyot építettek az arhuacók, a sírhoz pedig egy botot rendeltek, amin keresztül a lelke képes volt csatlakozni a szellemvilághoz. Ezt a botot, amit az antropológusok az axis mundival, vagyis égi tengellyel magyaráznak, sokszor faként jelölik a barlangrajzokon.
A zöld kerettel jelölt minta vagy egy vadászok által csapdába ejtett vadat, vagy egy sámán temetését jelöli, aki halála után szellemtestként, mítikus állat formájában mutatkozik meg
Amúgy a mítikus állatok jelölése igen népszerű a sziklafalon. A jaguárt sokszor foltokkal, a kígyót cikkcakkal jelölik, esetleg kockás bőrrel. Van azonban néhány felismerhetetlen, kockatestű állat is, amit az antropológusok ugyancsak jaguárnak képzelnek, ez azonban számomra nem releváns. Bár nem ismerem minden környéken élt népcsoport legendáját (a többségnek nincsenek is ilyenek), nem világos, miért kéne a jaguárt dagadt tehénként jelölni.
A kajmán, az aguti és a teknős is könnyen felismerhjető (zöld keret), de vannak élőlények, amik nehezen értelmezhetők (sárga keret)
Ami ugyancsak izgalmas, az a sziklafal legtetején látható jelenet, amiben mintha egy ember felúszna egy víz alatti világból. A ma Ecuador területén élő shuaroknak vannak legendáik a vízalatti világról és arról, hogyan kell ebbe a világba alámerülni natem fogyasztása közben.
Mintha egy shuar legenda elevenedne meg a képen
A szikalafalat magunk mögött hagyva a hegy északi vége felé sétálunk tovább. Van néhány színes falrészlet itt is, de a formák az esőtől és párától elmosódtak.
Az ösvény egy barlangbejáratban végződik; a Cerro Azul déli oldalára ezen keresztül jutunk el. A hűvös barlangi klíma miatt kifejezetten kellemes a kövek közötti bukdácsolás, és még denevéreket is látunk.
A barlangban kicsit sikerül lehűlnünk
A hegy túloldaláról fantasztikus kilátás nyílik Guaviare legelőire és a távoli esőerdőkre. Abszolút értem, az őslakosok miért itt élték ki művészi hajlamaikat.
Kilátás a Cerro Azulról Guaviare esőerdőire
A kilátó után Cerro Azul másik jó állapotban megmaradt falfestményei felé fordulunk. Bár kisebb, mint volt az előző, mégis sokkal izgalmasabb a képi világa, hiszen nem csak belemagyarázott szimbólumokkal van tele, hanem könnyen értelmezhető, képregényszerű jelenetekkel is. Ilyen például a tetején látható tánc, amit férfiak járnak el, vagy a vadászat, ami során tapírt vagy az azóta kihalt Xenorhinotheriumot ejtik el. Van másik kihalt állatábrázolás is. Ez az őslajhár, amit szerte Dél-Amerikában jelölnek az ehhez hasonló barlangrajzokon.
A Mirador-csapat csodálja a Cerro Azul falfestményeit
A számomra egyik legérdekesebb jelölés egy újabb pöttyözött forma, amiből fa nő ki. A pöttyözött formák általában gyülekezési helyeket, tánctereket jelölnek, a fa azonban nem sűrűn jelenik meg rajtuk. Kivéve itt. Ismét beugrik Nabusimake, ahol minden tanya határában áll egy szent fa, ahová az arhuacók gyógyulni járnak. Hogy volt-e kapcsolat a Sierra Nevada de Santa Marta és Amazónia népei között, nem tudom (sajnos a tudomány ritkán foglalkozik egymással nehezen kapcsolatba hozható kultúrák rokonítható pontjaival), de én sok kulturális egyezést látok közöttük.
A szent fa jelölése a Cerro Azulnál, és a valóság Nabusimakéban
Klasszikus továbbá a yopo, egy Mexikótól Bolíviáig megtalálható trópusi fa jelölése, aminek magjaiból hallucinogén port őrölnek. Amíg Közép-Amerikában a yopót bárki fogyaszthatta (és fogyaszthatja most is), az amazóniai kultúrákban a férfiak privilégiuma maradt.
Rítustáncokat is látuk megjelenítve a festmények között
Vadászat tapírra vagy Xenorhinoteriumra
A képen látható óriáslajhár azóta kihalt
És ha már hallucinációk... Két helyen is felfedezek olyan emberábrázolást, ami szervesen kapcsolódik a spirálhoz. Mindkét esetben férfit jelölnek az ábrák, és úgy tűnik, mintha ő jelentené a kapcsolatot a Föld és a szellemvilág között.
Az ember és a szellemvilág között a sámánok jelentik az átjárást
Miután kicsodálkoztuk magunkat a falfestményekben, visszatérünk a kocsinkhoz. A közeli veredán eszünk egy sancochót, majd megindulunk visszafelé. Két helyszínt szeretnénk még útba ejteni. Ezek közül az egyik a Puerta de Orión, ami egy izgalmas kőtenger közepén helyezkedik el.
A kirándulásra velünk tart a birtok tulajdonosa is, egy bohókás öreg úr, aki megállás nélkül löki magából az idiótábbnál idiótább poénokat. Csak az elején fárasztó a fickó, utána könnyedén alámerülünk az olcsó viccekben.
A kőtenger zseniális. A víz hatalmas alagutakat vájt az ősföldbe, némelyik sziklafalon fák olykor húsz méteres gyökerei futnak végig. A Puert de Orión sem csúnya, igen impozáns látványt nyújt előbújva az esőerdőből.
A Puerta de Orión elég látványos sziklaképződmény
Túránkat Tranquilandia színes folyójánál szeretnénk befejezni, de péntek délután lévén csurig van a hely. A folyó védelmében csak meghatározott számú fürdőzőt engednek be (megjegyzem, nagyon helyesen), így nem jutunk be. Nem annyira bánjuk, láttunk már elég színes folyót.
Másnap a Nuevo Tolima van terítéken. Megtudom, hogy San Joséban újabban lehet kerékpárt bérelni, így meggyőzöm a csapatot, hogy a barlangrajzok felkeresését kössük össze egy biciklitúrával. Bár ne tenném! A kerékpárok olyan szutyok állapotban vannak, hogy az öt kilométerre fekvő Pozos Naturalesig jutunk csak el velük. Szerencsére van térerőm, így tudok furgont hívni, de a várakozással sikerül egy órát elvesztegetnünk.
A biciklitúra csak az elején tűnt jó ötletnek
A bicikliket hátrahagyva furgonnal érkezünk meg a Nuevo Tolima névre hallgató szirthez. A belépő 10 000 peso, de itt sikerül meggyőznöm a park kezelőjét, hogy ne hívjon ránk helyi vezetőt.
Útban a Nuevo Tolima sziklaszirthez
A falfestmények itt is nagyjából félórás sétával érhetők el, ha lehet, még nagyobb hőség közepette, mint tegnap a Cerro Azulnál. Két ábra uralja a sziklafalat, az egyik egy anakonda, a másik egy vízidisznó. Ez utóbbi azért érdekes, mert kifejezetten élethűre sikerült, valamint a Serranía de la Lindosa hegyei között nem találtak máshol vízidisznóra való utalást. Az is lehet, hogy a rajz később készült, mert annyira kilóg sorból.
A csapat és a Nuevo Tolima névre hallgató falfestmény, aminek jobb oldalán feltűnik a vízidisznó és az anakonda
Ha egy kicsit az ábrák mélyére nézünk, itt is látunk néhány érdekes alakzatot megbújva a sormintaszerű motívumok között. A leginkább szembetűnő talán az a glóriával megspékelt pálcikaember, amitől azonnal az ufók jutnak az ember eszébe. Persze nem kell azonnal földönkívülieket vizionálni, de az tény, hogy a pálcikaemberre vonatkozóan nem lelhető fel tudományos magyarázat.
A pálcikaember, amit senki nem ért
Tőle nem messze látható egy hármas spirál sor, oldalán egy háromágú csillaggal. A spirál sornak csak az egyik tagja valódi spirál, a másik kettő koncentrikus kör. A jelölés egyértelmű: az Orion-csillagkép egymás alatt álló csillagait, az Alnitakot, az Alnilamot és a Mintakát, valamint az Orion-ködöt mutatja be.
Az elhelyezkedése alapján a Mintakát mutatja spirálként, amit egészen sokáig kettős csillagként ismertünk (ma már tudjuk, hogy több kísérője is van a központi csillagnak). A spirál a legtöbb dél-amerikai kultúrában a kettős világot, a kettős személyiséget jelképezi. Ismét visszacsatolnék az arhuacókra, akik a világot egy hatalmas spirálként képzelik el, melynek közepén helyezkedik el a teremtő erő, a minden tudás csillaga. Ezt a csillagot a keleti kultúrákban a Szíriusszal azonosították, és a Szíriusz itt is megjelenik a rajzok között, pontosan ott, ahová az ember az Orion alapján pozicionálná.
Az Orion-csillagkép a bal felső sarokban a Szíriusszal
Több helyen megjelenik a béka motívum is. Nehéz őket felismerni, mert nem természetes állapotában jelölik az állatokat, hanem lábaiknál kifeszítve. Ez azért van így, mert az amazóniai őslakosok a békák mérgét csak úgy tudták biztonságban kinyerni azok mirigyeiből, ha előtte kikötözték őket.
A végtelenségig lehetne elemezni Nuevo Tolima barlangrajzait is, de itt az idő, hogy továbbálljunk. Visszasétálunk a furgonunkhoz, majd a Ciudad de Piedrához vitetjük magunkat. Az újabb kőerdő messze nem olyan izgalmas, mint volt a Puerta de Orión környéki, két dolog miatt azonban abszolút megéri ide ellágoatni. Az egyik a vörös szirtimadár, a másik pedig a kizárólag ezek között a sziklák között növő Guaviare virág, más néven Paepalanthus. Szerencsénk van az időzítéssel; épp most virágzik a hatalmas pitypangra hajazó növény.
Szemben a La Macarena melletti kőerdővel itt legalább nem ázunk el
A kőerdőt könnyed negyven perces sétával járjuk körbe, majd a Pozos Naturaleshez vitetjük magunkat, ahol a kerékpárjainkat is hagytuk. Itt is szednek belépőt; 15 000 peso fejenként, plusz 50 000 peso a helyi vezetőnek. Oké, hogy így is olcsóbb minden, mint La Macarenában, de nem kicsit idegesítő, hogy minden ösvénynél levesznek pénzzel.
Ami miatt érdemes ellátogatni a Ciudad de Piedrához, az a vörös szirtimadár és a Paepalanthus nevű növény
Bedobunk egy halat ebédre, majd elsétálunk a folyóhoz, ami hihetetlenül látványos. Itt nem virágzik semmi, a víz mégis színes. A környező erdők lehullot leveleinek színét oldja ki a víz, amitől a folyómeder olyan, mintha tea folyna benne. Leglátványosabb pontja az, ahol a víz mély kürtőket vájt az alapkőzetbe. Olyan az egész, mint a Las Gachas Guadalupe mellett, csak itt egyszerűen nem járnak turisták. Rajtunk kívül három középkorú nő tartózkodik a folyónál, ők San Joséból ruccantak ki hűsölni egyet.
Sajnos sikerül is nekük, ugyanis alighogy nekivetkőzünk, csúnya esőfelhők kezdenek gyülekezni az erdő felett. Tíz perc fürdőzés után már biztosan tudjuk, hogy rommá fogunk ázni, így összepakolunk és elindulunk kifelé. Öt perc séta után ömleni kezd az eső. Mostanra annyira megszoktuk a hirtelen jött viharokat és a folyton vizes bakancsban való cuppogást, hogy rezzenéstelen arccal toljuk le a távot.
A Pozos Naturalesszel búcsúzunk a Serranía de la Lindosától
Amíg szakad az eső, letolunk egy üveg Ron Caldast a torkunkon a birtok bejáratát képező kacsaúsztató partján. A hely tulajdonosa figyelmeztet minket, hogy a hirtelen jött esők után fél órával a kacsaúsztató úgy megtelik vízzel, hogy képtelenség lesz száraz lábbal átkelni a felette átívelő hídon. Nem hiszünk neki, aminek Tündi issza meg a levét, szó szerint.
Amikor mi is látjuk, hogy másodpercről másodpercre emelkedik a vízszint, megindulunk kifelé. Tündi az utolsók között hagyja el a terepet, de addigra a víz már elöntötte a hidat, így sikerül lyukba lépnie. A hídon két, alig fél méteres átfolyó lyuk lett kialakítva, aminek olyan erős a szívó ereje, hogy Tündi hiába kapaszkodik a híd falába, beszippantja a víz. A túloldalt repül vagy másfél métert, de szerencsére a folyóban is van annyi víz, hogy ne sziklára érkezzen. Végül a hely tulajdonosa rohan utána és kapja ki a vízből. A végeredmény a riadalmon túl egy elúszó mobiltelefon.
A baleset ellenére is kijelenthető, a Serranía de la Lindosa hatalmas élmény volt. Mind a természeti látnivalók, mind pedig a barlangrajzok miatt érdemes végigjárni a vidéket. Most bánom igazán, hogy a Chiribiquete zárva tart. Nem baj, majd legközelebb!
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
