Choquequiraót sokan próbálják a Machu Picchuhoz hasonlítani, csak nincs értelme. Itt nem maga a romváros varázsolja el az embert, hanem az odavezető út, a hegyek látványa, a Rio Apurímac kanyonja és a Cuzco környékén egyre ritkábban tapasztalható emberi kedvesség. No meg az, hogy a romvárosban egy lélek nincs rajtad kívül.
Eriéket Bogotában hagyva megindulok Peru felé. Első körben Limába, onnan pedig Cuzcóba repülök, mégpedig azért, hogy a csapat érkezése előtt végigszaladjak a Choquequirao Treken. Teszem mindezt azért, hogy a táborhelyekhez felhajtsam a kontaktokat. Korábban az Apurímac völgyében nem volt térerő, így az ember csak úgy beesett, de az elmúlt években Choquequirao egyre népszerűbb úticéllá vált, így jobb biztosra menni.
A VivaAir fapados járatával repülöm mindkét szakaszt, de az szinte biztos, hogy ez volt az utolsó utam velük. Lima felé nincs semmi gond, a kolumbiai személyzet, mint mindig, most is kedves és segítőkész. Nem úgy a perui! Amíg a Bogotá-Lima távon megfelelő a kézipoggyászom mérete, a belföldi járaton már nem az, pedig a vásárolt repjegyek alapján nincs külön méretlimit a belföldi és nemzetközi járatokon. A limai ketrecből kilógok egy centit. Ötven dollár büntetést akarnak rámverni, amin teljesen kiakadok, mivel Bogotából ide megfeleltem a méreteknek. Idő szűkében vagyok, hiszen pár nap múlva érkezik a csapat. Nem csúszhatok meg, pedig végigfut az agyamon, hogy lemondok a repülésről és kivetetem a hátizsákom a csomagtérből. Valószínűleg egy ilyen akcióval megúsznám a nyilvánvaló lehúzást, de ehelyett benyelem a büntetést. Számlát persze nem adnak róla, hiszen ez Peru. Mondtam már, hogy nem ez a kedvenc országom a kontinensen?!
Cuzcóba úgy sikerül megérkeznem, hogy még pont elkapom az utolsó buszt Abancay felé. Három órán át kanyargunk az Andok hegyei között, mire megérkezem a cachorai elágazáshoz. Innen elvileg mennek iránytaxik a Choquequirao bejáratának számító faluba, csak nem ilyen kései órán. Az utolsó kocsi épp érkezésemkor fut be, de lévén nincs más utas, csak én, kizárólag privát fuvarként hajlandó levinni a faluba. Alig pár órája vagyok ismét Peruban, és már hányhatnékom van az emberektől. Nem akarok megfagyni a hágóban, így kifizetem a 70 solos fuvart.
Cachorába este 8 után futok be. Az Inka Dream nevű hostelben szállok meg, aminek vezetője egy 40-es éveinek a végén lévő fickó, aki évtizedeken keresztül öszvéresként dolgozott Choquequirao környékén. Azt mondja, hiába lett népszerű úticél a romváros, annyira kiépültek a táborhelyek, hogy ma már nincs szükség igás állatokra a túrához. Kontaktokat sajnos nem tud adni, mert évek óta nem járt a völgyben, így kénytelen vagyok lekocogni a teljes távot, hogy tudjak szállásokat foglalni a csapatomnak.
Capuliyoc alatt a kilátás egészen elképesztő
Másnap hajnalban maga a tulaj visz el a kocsiján az ösvény bejáratához. Itt kifizetem a 60 solos belépőt a négynapos trekkingre, amit azonban két nap alatt szeretnék lefutni. Muszáj sietnem, mert még Waqra Pukara felé is kell tegyek egy kitérőt, valamint Arequipába is meg kell érkezzek, hiszen ott landol majd a csapat repülője.
Ennek okán viharsebesen kezdem meg az ereszkedést az Apurímac felett, 1850 méteren fekvő Chiqquisca táborhely felé. A kilátás végig fantasztikus, de sok időm nincs fotózgatni.
Úgy néz ki, itt nem én leszek az első turista
Másfél óra alatt abszolválom a távot. Felipének igaza volt, a táborhelyek sokat változtak az elmúlt években. Chiqquisca ma már nem csak egy mező, ahol felverheti az ember a sátrát, hanem egy hamisítatlan perui tanyabokor, ahol több család is foglalkozik szobakiadással. Az egyik néninél le is beszélem, hogy holnap megaludnék nála, majd két hét múlva a csapattal is, amitől teljesen lázba jön. Annyi maracuyalevet tölt belém, hogy nehezemre esik folytatnom az utam.
Nincs sok időm, de azért itt-ott lövök egy-két képet Chiqquisca felé
Chiquiscától nagyjából fél óra ereszkedés a Rio Apurímac partja. A régi híd leszakadt, pillérei máig ott figyelnek a mederben. Szerencsére lett új híd, így nem kell drótköteles kézi lifttel átkelni a gyorsfolyású Apurímac felett.
A túlparton masszív kaptató kezdődik. Még nincs 10 óra, de már most 30 fok körül van a hőmérséklet, a nap ráadásul pont a kanyon ezen falát tűzi. A kaktuszokkal sűrűn benőtt félsivatagi környezet nem a legideálisabb terep egy andoki túrához, meg is küzdök vele rendesen. Ami időt a lekocogással megspóroltam, azt az első felfelé szakaszon el is veszítem.
Chiqquiscából ezen az ösvényel kell leereszkedni a Rio Apurímac partjára
A 2050 méter magasan fekvő Santa Rosát két és fél órás vánszorgás után érem el. Ez alatt mindössze 500 méter szintet küzdöttem le, ami megriaszt. Hogy akarok ma felkapaszkodni 2900 méterig?! Santa Rosában az egyik háznál főznek nekem ebédet. Ketchupos tészta és sültkrumpli. Jó lesz!
Egy óra magasságában indulok neki a hegyoldalnak. Továbbra is tűz a nap, viszont változik a növénytakaró. Végre van árnyék, ami sokat javít a komfortérzetemen és a tempómon. Egész gyors vagyok, de a nap vége felé azért érezni kezdem a kilométereket. Az utolsó egy óra nem könnyű, sokszor állok meg pihegni. Végül négy óra magasságában futok be Marampatába, aminek egészen falu hangulata kezd lenni. Itt is egymást érik a vendégházak, amik egyenárasak. 30 solt kérnek el egy éjszakáért, ami vállalható árfekvés.
Marampatának kezd falu hangulata lenni
Hosszú nap volt a mai. 17 kilométert gyalogoltam, és ebben volt 1400 méter szint le, majd ugyanennyi fel, néhol embertelen körülmények közepette.
Vacsora után korán nyugovóra térek, így sikerül a kakasokkal kelnem. Épp csak megcsillanak a leveleken az első napsugarak, amikor már úton vagyok Choquequirao romjai felé.
Hastriz és Roy a szállásadóim, akik megígérik, hogy mire két hét múlva jövök a csapattal, az utolsó szobával is elkészülnek
Marampatától jó egy óra séta a romváros bejárata, de itt már nincsenek komoly emelkedők. Rajtam kívül egy lélek nincs az ösvényen, nehéz elhinnem, hogy Choquequirao népszerű lett az elmúlt években. Pedig évente átlag 8000 turista látogatja, ami nem olyan rossz ahhoz képest, hogy csak gyalogosan lehet megközelíteni. A perui kormány szeretné, ha a Machu Picchuról lekerülne a nyomás, ezért 2017-ben döntés született egy felvonóról Choquequiraóhoz, aminek építési munkálatait 2021-ben kezdenék. A projekt 80 millió dollárból valósulna meg és húsz éves megtérüléssel számolnak.
Choquequiraót feltételezhetően Pachacutec alapította a 15. század közepén, de a mostani formáját Tupac Inca Yupanqui regnálása idején nyerte el. Ekkor épülhetett ki az a teraszrendszer is, ami már a Chunchumayo-vízeséstől is látható. A régészek tengerimalac formaként tárták fel a Paqchayoc névre hallgató mezőgazdasági területet, ami jópofa ugyan, csak nem sok köze van a valósághoz. A teraszok ugyanis sokkal nagyobb területet foglalnak el, csak azok feltárása rengeteg időt és pénzt emésztene fel, így valószínűleg még sokáig marad az építészetileg megtévesztő tengerimalac forma.
A kép jobb alsó sarkában láthatóak Paqchayoc teraszai, a háttérben pedig Kiuñalla vízesése
A központi épületekhez egy másik teraszrendszeren át vezet az ösvény. Mivel ezek szélesebbek és jobban kidolgozattabbak, mint Paqchayoc teraszai, feltételezik, hogy itt kifejezetten az előkelőségeknek termesztettek krumplit, quinuát és kukoricát.
A központi tér alatti teraszok Choquequirao legszebbjei
Choquequirao főterét köd borítja, mikor megérkezem oda, így azonnal megindulok a fölötte megbúvó városrészbe, ami a Qollqas nevet viseli. Ez a negyed lehetett a város élelmiszerraktára, illetve erre engednek következtetni az épületek mélyén talált kukorica- és burgonyamaradványok. Sajnos itt is köd van, így fotózni elég nehéz.
Qollqas egykor a város raktáraként működhetett, de vannak, akik erődként tekintenek rá
Visszaereszkedem a főtérre, majd lesétálok ahhoz a teraszrendszerhez, aminek falait fehér lámaképek teszik "színesebbé". Nem maguk a lámák az érdekesek, hiszen azokat sok helyen megjelenítették az inkák, hanem azok a cikcakkok, amikhez hasonlókat csak Kuélapban lát az ember. Hogy véletlen-e az egyezés, nem tudjuk, de a kutatók feltételezik, hogy Tupac Inca Yupanqui a csacsapoja kultúra leigázása után rendelte el az ott látott motívumok megjelenítését Choquequiraóban.
A teraszok támfalain lámaábrázolások láthatók
A feltárt teraszok 300 méter mélységig nyúlnak le. Visszafelé megérzem a tegnapi erőltetett menetet; nem esik jól a séta.
Ezek a cikcakkok Kuélapot idézik meg
Mire felérek, végre felszáll a köd a város fölül. A központi tér és a palotaépület mögött felkeresem a műhelyek negyedét. Ezekben az épületekben készítették a cserépedényeket, használati tárgyakat, fegyvereket. Felettük ugyanolyan kőbánya található, mint Machu Picchunál a Plaza Sagrada szomszédságában.
Végre felszállt a köd Choquequirao központi teréről
A legjobb kilátás a 3150 méter magas Usno-dombról nyílik. Innen egyszrre belátni a központi teret, a műhelyek negyedét, Qollqast és a bejárati teraszokat. Sokáig bámulom a város felett vonuló felhőket, amiknek hála másodpercenként változnak a színek.
Usno szent dombjára feltételezhetően csak előkelőségek mehettek fel
Innen leereszkedem a sámán házához, ami egy apró épület az erdő mélyén. A házon belül szakrális tárgyakat, ceremoniális eszközöket találtak, ezért feltételezik, hogy itt élhetett Choquequirqo főpapja. Innen egy rövid séta Pikiwasi teraszai, aminek egyelőre csak egy-két raktárépülete került feltárásra.
Bár Choquequirao nem egy Machu Picchu, attól még igen látványos romváros
Visszafelé megfordul a fejemben, hogy lebaktassak-e Paqchayoc teraszaihoz, de lévén még vár rám egy ereszkedés az Apurímac partjára, napolom a dolgot.
A sámán háza, valamint Pikiwasi raktárépülete
Marampatában szállásadóim húslevessel búcsúznak tőlem. Annyira jófejek, hogy úgy döntök, itt altatom majd a csapatot is bő két hét múlva.
A Marampatát Choquequiraóval összekötő ösvény, amint áthalad a Chunchumayo-vízesés felett
A Rio Apurímac partját két órás ütemes ereszkedés után érem el. Lefelé sokkal kevésbé zavar a nap, a vége felé inkább a porral gyűlik meg a bajom, amit azok az öszvérek vernek fel, amik egy amerikai páros holmiját cipelik fel Marampatába. Ha nincs velük tíz jószág, akkor egy sem.
Dél magasságában jól kivehető Paqchayoc tengerimalac formájú teraszrendszere
A parton megpihenek, majd felkapaszkodom Chiqquiscába. A kaptatóval alaposan megküzdök, de sokkal jobban megy, mint tegnap a másik irányba. Alig több mint egy óra alatt felérek a táborhelyre, ahol kitakarított szoba vár. A szállót üzemeltető néni ezúttal is belémtölt egy liter maracuyalevet, vacsorára sült virslit és rizst szervíroz fel. Lebeszélem vele a csapatom érkezését, majd korán lefekszem, hogy holnap a hőség előtt nekivághassak az utolsó, Capuliyocba vezető szakasznak.
Marampatában Hastriz ezzel a húslevessel fogadott
Reggel hatkor indulok, amikor még ködben úszik a táj. Bár két masszív nap van a lábamban, olyan sebességgel haladok, ami még engem is meglep. Egy óra és negyven perc alatt érem el az utolsó cikcakk alatti kilátót, ahonnan kevesebb mint negyven perc alatt megérkezem az ösvény bejáratához. Még nincs fél kilenc, mikor elhagyom a völgyet.
A túra legkellemetlenebb szakasza a Rio Apurímac környéke, ahol iszonyatos a hőség
A nemzeti parkos fickó gratulál. Azt mondja, ilyen rövid idő alatt az öszvéresek szokták letolni a távot, így ha nem lenne munkám, szívesen látnak a csapatban. Megköszönöm a felajánlást, de azt hiszem, nem élek a lehetőséggel. Ehelyett megkérem, hívjon nekem egy motort, hadd érjek vissza Cachorába mielőbb, mert még ma szeretnék befutni Cuzcóba, és az úton még sok apró inka rom vár rám.
Choquequirao nagyon rendben van, biztos, hogy nem két hét múlva leszek itt utoljára. A túra nem lenne nehéz, ha a völgy alsó szakasza árnyékosabb lenne, ott azonban meg kell küzdeni a hőséggel. Ezt leszámítva kellemes három napon vagyok túl, és örülök, hogy már nem kell a sátorral bíbelődni. Azt azonban nem gondolom, hogy egy felvonóval sikerülne majd tehermentesíteni a Machu Picchut. Choquequirao szép, de messze nem olyan grandiózus, mint a világhíres nagytestvér. Ettől persze még hatalmas élmény, de ehhez rengeteget ad hozzá az odavezető út.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
