Palomino tengerpartjánál sok szebb van az országban, de hangulatában egyik sem tudja őt felülmúlni. Én, aki nem vagyok egy strandolós fajta, kifejezetten örülök neki, hogy Palomino nem a tengerről és a pálmafákról szól. Bármikor járok erre, jól esik itt eltölteni néhány napot.
Hétvége lévén nem indul busz Valleduparból Riohachába, így kénytelen vagyok kisbuszt bérelni a csapatnak, és azzal leereszkedni a Karib-tenger partjára. Nem bánjuk meg, mert így legalább kedvünkre állhatunk meg ott, ahol szeretnénk, bár az igazat megvalva túl sok látnivaló Kolumbia ezen részén nincs.
Ahogy haladunk észak felé, a vidék úgy válik egyre szárazabbá. A Rio Badillo környéke - háttérben a Sierra Nevada de Santa Marta csúcsaival - még látványos, de Distracciónnál már csak azért kanyarodunk le El Silencio irányába, hogy nyújtozzunk egyet a folyóparton. Az odavezető úton megállít minket egy tucat venezuelai lány, akik az útdíjért cserébe puszikat osztogatnak. Ezer pesót megér a móka, de azért hihetetlenül szomorú, hogy van ilyen a 21. században. Az elmúlt két évben mintegy hárommillió venezuelai hagyta el a hazáját a bűnözés és kilátástalanság miatt. Másfél millióan Kolumbiában kötöttek ki, ahol a többség nem jut munkához, így a férfiak koldulásból, a nők pedig prostitúcióból próbálják magukat fenntartani.
A Rio Badillo még csak-csak látványos, de észak felé haladva ellaposodik a táj
El Silencio amúgy kellemes hely, tökéletes arra, hogy bedobjunk egy üveg Aguilát. Nem hiszem, hogy sűrűn látnának erre külföldieket, illetve erre enged következtetni az, hogy úgy legyeskednek körülöttünk a vérhasbüfék tuladonosai, mint jejenek az elsőbálozó turista körül. Hirtelen felindulásból nem is egy, hanem azonnal három sört iszunk meg, így jó hangulatban telik a hátralévő út Palominóig.
Három sör után jól esik a pihenés, igaz, Zoli?
A távolban feltűnnek Cerrejón bányái. Az amerikai Intercor (egykori ExxonMobil) kezében lévő szénbánya nem csak Kolumbia, de a Föld egyik legnagyobb külszíni bányája is egyben, ahonnan évi 32 millió tonna szenet termelnek ki. Ennek szinte az egésze az Egyesült Államokban köt ki; a szenet egy 150 kilométer hosszú, nyílegyenes vasútvonalon szállítják a Guajira-félsziget északi csücskében megbúvó Puerto Bolívárba, onnan pedig hajókkal az USA-ba.
A bányák után nyugatnak fordulunk. Egy elég ritkán járt és meglehetősen rossz állapotú úton utazunk a tengerpart irányába, közben döbbenetesen szegény falvakon kelünk át. Némelyik település annyira lepukkant, hogy már-már a perui partvidéken kezdem magamat érezni.
Minden ház előtt benzines kannák sorakoznak; ezekből töltik fel a szakadt furgonok tankját venezuelai üzemanyaggal. A kolumbiai kormány Guajirában elengedte a benzin adóját, csak hogy ne csempésszék át az olcsó üzemanyagot Venezuelából, de a 6000 pesós gallononkénti ár így sem versenyezhet a 3000 pesós venéz benzinnel. S lévén errefelé 3000 peso nagy pénz, a csempészet virágzik.
Palominóra rá sem lehet ismerni néhány év távlatából
Palominót jó hatórás utazás után érjük el. Rengeteget változott a település az elmúlt években, szinte rá sem ismerek. 2015-ben volt összesen tíz vendégház a főutca mentén, mostanra ha nincs ötven, egy se. Amiben nincs újdonság az az, hogy a városkát még most is inkább a jómódú hippik látogatják; az üdülni vágyók szerencsére egyelőre elkerülik Palominót.
A Dreamer Hostel nem is igazán hostel. Annál sokkal jobb.
A Dreamer Hostelben foglaltam szobákat a csapatnak. A korábban partihostelként elhíresült Dreamer mára inkább resorthostel lett, ami azon hátizsákosokat célozza meg, akiknek nem annyira számít a pénz, szívesen költenek a minőségre, mégis fiatalos közegben akarják magukat tudni. Medence, bár, kényelmes szobák, koktélok - Nabusimake után jár egy kis pihenés.
Szerencsére Palomino nem a tengerpartról szól, hanem a hangulatról
Palominóban a parton fetrengésen és a magadat rommá iváson túl nem igen van mit csinálni, de a csapattal azért feltaláljuk magunkat. Ahogy 2015-ben Erivel, úgy most is leereszkedünk gumibelsőkön a Rio Palominón, ami mindenkinek elnyeri a tetszését. Főleg azért, mert a háttérben feltűnnek a Sierra Nevada de Santa Marta gleccserei. Állítólag ez az egyetlen olyan trópusi partszakasz a Földön, ahonnan gleccsereket lehet bámulni a tengerben lubickolva.
A Rio Palominón csorogni nem csak fun, de egy egyedülálló természeti élmény is, hiszen sehol máshol nem látni trópusi vizekről gleccsert, csak itt
Mivel egyre többen választják ezt a programot aktív kikapcsolódásként, egész szép iparág épült ki rá. Ma már minden szálló oldalában van egy traktorgumi-kölcsönző, akik ráadásul újabban helyi vezetőket adnak a turisták mellé, mert hogy 2017-től az is kötelező a kiruccanáshoz. Hogy mi szükség vezetőre egy folyón lecsorgáshoz, nem tudom, de így legalább munkát biztosítanak néhány venezuelainak; többnyire ők a helyi vezetők.
A Rio Don Diego bőgőmajmairól híres
A Ciudad Perdidáról visszatérve (a következő bejegyzésben lesz majd róla szó) a csapat egyik fele úgy dönt, hogy ellátogat a Don Diego-folyóhoz, ami bőgőmajmokkal, pelikánokkal és számtalan trópusi madárral kecsegtet. Négyesben vágunk neki a kalandnak, és szerencsére nem csalódunk. Mivel a Don Diegót csak kevesen ismerik, ezért tényleg meglepően sok az állat. Bár tökéletes fotót sehol nem sikerül készítenem, azért a csónakázás így is nagy élmény.
Kormoránokból és pelikánokból van a legtöbb, de láttunk tukánt is
A Don Diego-folyó torkolata ugyanolyan, mint a Palomino-folyó torkolata volt, annyi különbséggel, hogy itt nem parton heverésző turistákat, hanem gázlómadarakat és pelikánokat kell kerülgessünk.
A Rio Don Diego torkolata
Palomino jó hely. Bár egyre több a turista, ez egyáltalán nem zavaró, mert mindenki ugyanazért jön ide: lazulni. Tökéletes arra, hogy az ember kipihenje Nabusimakét vagy a Ciudad Perdidát...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
