A csapataim távozása után van egy teljes hónapom a családommal együtt utazni. Az első állomásunk Muyil romvárosa, a második pedig Felipe Carillo Puerto, aminek környékén kellemes lagúnákat és egy csodaszép cenotét keresünk fel. Az első két nap tökéletesre sikerül, de azért nem könnyű visszaszoktatni a gyerekeinket a hátizsákos tempóra.
A Mirador-csapat hazaindulása után egy nappal én is repülőre ülök, és visszatérek Mexikóba, hogy a kiscsaláddal megkezdjük a dél-yucatáni, valamint Észak-Belize-i körutunkat. Egy hónapunk lesz felkeresni az eddig nem látott romvárosokat, cenotéket és partokat, ami soknak tűnik elsőre, de biztos vagyok benne, hogy a végén úgy érezzük majd, sok minden kimaradt.
Egy éjszakát még Playa del Carmenben töltünk, hogy újra összeszokjak a gyerekekkel. Sokszor tűnök el 5-6 hétre, és ez főleg Barangónak megborulás, aki a pandémia alatt megszokta, hogy apuka mindig ott van neki. Emiatt a távozásom és az érkezésem előtti napokban sokszor bolond módon viselkedik, nyilván nehezen dolgozza fel, hogy a munkám végett eltűnök hetekre. Zaránd már beleszületett abba a szituációba, hogy az apja sokszor távol van, bár most, hogy már emlékszik dolgokra, ő is elkezdett egyre jobban kötődni, ráadásul neki még nincs időfogalma, így nehezen tudom vele megértetni, hogy nem örökre hagyom el őt, a bátyját és az anyját. Az most már tudatosult benne, hogy visszatérek, de nem tudja értelmezni, mikor lesz az, ezért napokon át kérdezgeti távozásom után a maga sajátos babanyelvén az anyjától, hogy fürdetésre otthon leszek-e. Emellett azt sem könnyű elfogadni a gyerekeknek, hogy Vica mostantól nem lesz velünk, mert érkezésemmel okafogyottá vált a Mexikóban maradása. Amúgy sem volt felhőtlen az elmúlt hat hét, így valószínűleg ő is fellélegzik, de a Playa del Carmenben töltött időről részletesebben majd Eri fog beszámolni.
Playa del Carmenben felszállunk egy Chetumalba közlekedő ADO buszra, amiről Tulumtól nem messze, Muyil romvárosának a bejáratánál szállunk le. Bár mindössze 20 kilométerre van a népszerű üdülővárostól, nincsenek sokan, de ebben - ismervén kik is lakják be a tulumi boutique hoteleket - nincs semmi meglepő. Hátizsák, gurulós bőrönd, babakocsi és három kis zsák; így málházunk be a romvárosba, aminek jegyirodájánál szerencsére le tudunk pakolni.
Barangó első romvárosa hosszú idő után
Muyil nem nagy, könnyen körbejárható lenne, ha a gyerekeim nem szoktak volna el az elmúlt hat hétben a romlátogatástól. Eltart egy ideig, amíg átkelünk a bejáratnál feltárt épületcsoporttól a Palacio Rosadóhoz, ami egy apró, klasszikus korban emeltetett palotaépület a város északi végében.
Amúgy Muyilról csak annyit tudunk, hogy Coba kikötője volt, ezért fontos szerepet töltött be a délről érkező áruk kereskedelmében. Szakrális szempontból kevésbé volt érdekes, az egyetlen templomot a régészek El Castillo névvel illetik. A "fellegvár" a késő klasszikus korban épült rá egy korábban épület ceremoniális épületre, amin két madárjelölés látható: az egyik egy gém, a másik egy sólyom. Hogy a jelölések pusztán dekorációk voltak vagy volt egyéb jelentésük, nem tudjuk.
Az El Castillo és a hátulján feltárt két madárjelölés
A romváros mögött fekszik a Chunyaxché-lagúna, amit egy húszperces erdei sétával érünk el. A kiépített ösvény nem túl izgalmas, de azért látunk pár madarat és egy agutit, bár ez utóbbi már egyáltalán nem érdekli a gyerekeimet, mivel Playa del Carmen tele volt velük.
Ezen a kiépített ösvényen sétálunk le a Chunyaxché-lagúna partjára
A lagúna amúgy szép, s bár a csónakosok ajánlgatják magukat, a 2000 pesós menetdíjra kénytelenek vagyunk nemet mondani. Pedig a lagúna túlpartján vannak még épületek, de ennyit nem tudunk kifizetni értük. Megelégszünk a kilátóval, ahonnan gyönyörűen kitűnnek a lagúna lehetetlen színei.
A Chunyaxché-lagúnának fantasztikusak a színei
Muyilt magunk mögött hagyva kiállunk az út szélére és leintünk egy Felipe Carillo Puertóba tartó buszt. Elég gyorsan haladunk, így naplemente előtt befutunk a városkába. A főtértől három sarokra tesz le minket a busz, ahonnan nehezen, de bevonszoljuk magunkat a központba a rengeteg holmival. Előzetesen a La Casona Hotelt néztem ki magunknak, de sajnos túl drága, így nem marad más, mint nyakamba venni a várost, hátha találok valami megfizethetőt. Barangó is velem tart, mert nem szeret tétlen ücsörögni. Így legalább Erinek sem kell folyamatosan a kicsit megmentenie a bátyjától. Szerencsére a főút mentén rábukkanok a Hotel Casa Reginára, ahol 35 dollárért van egy egészen vállalható kétágyas szoba.
Felipe Carillo Puerto csak nevében kikötő, valójában legalább 30 kilométerre van a tengerparttól, s mint klasszikus szárazföldi yucatáni kisváros, teljesen érdektelen. De nem a fiainknak! Valami miatt pont az ilyen világvége helyeken jellemző az, hogy esténként egy helyi vállalkozó felsorakoztatja az elektromos kisautókat, amiket 50 pesóért cserébe lehet hajtani egy negyed órát. Barangó és Zaránd imádják, hogy vezethetnek, még ha a kisebbiket kénytelen vagyok én távirányítani, lévén fogalma sincs, mire való a gázpedál és a fék. Az egyetlen negatívuma ezeknek a kisautós estéknek, hogy nehezen szedhetők ki a gyerekek a kocsikból, így általában hisztizve, toporzékolva érünk vissza a szállóra, ahol ezek után még le kell őket fürdetni hideg vízzel, mert ugye a meleg víz errefelé nem ismert fogalom.
A srácoknak a nap fénypontja, amikor kisautóba ülhetnek
Másnapra strandolást tervezünk, de nem a tengerparton, mert arra Playa del Carmenben alaposan ráunt a család, hanem az Ocom-lagúnánál, aminek kiépített partszakaszát Síijil Noh Hának nevezik. Busz nem vezet a parkba, így kénytelenek vagyunk a főútról begyalogolni. Mindössze három és fél kilométer, ami nem lenne sok, de egy kettő és egy négy évessel nem egyszerű feladat. Főleg úgy, hogy az út annyira kavicsos, hogy a babakocsi nem megy el rajta, így azon túl, hogy Zarándot cipelhetjük a kezünkben, még az összecsukott purdéhintót is vonszolhatjuk magunk után.
Gyalog vágunk neki a 3,5 kilométeres távnak
A legrosszabb a Tren Maya nyomvonalán átkelni. Ez ma a legnagyobb mexikói turisztikai beruházás, ami iszonyú pusztítással jár és a mellékúthálózatot is tönkrevágja, de az is igaz, hogy a nyomvonal kijelölése során rengeteg maja emlékre és barlangbejáratra leltek az építők, amik turisztikai potenciállal bírhatnak majd a jövőben. A kérdés csak az, mikor készül el a Yucatánt körbefutó vasútvonal - amitől azt várják, hogy leveszi majd a terhet a Cancún-Tulum-Chichén Itza háromszögről -, mivel a rengeteg régészeti feltárás alaposan lelassítja a kivitelezést.
A Tren Maya nyomvonala jelenleg hatalmas tájseb
Nagyjából negyven perc kutyagolás után érkezik egy terepjáró, ami a Síijil Noh Hába tart, és teljesen ingyen elvisz minket. Épp jókor érkezik, mert elég volt abból, hogy Barangó a nyakamban ül, miközben rángatom végig a kavicsok között a teljesen feleslegesen magunkkal hozott babakocsit. Sőt, a srác felajánlja, hogy a nap végén visszavisz minket Felipe Carillóba, így nem kell nekiindulnunk az országútnak már délután 3-kor.
A Síijil Noh Ha végre egy őszinte hely, ami nem azért létezik, hogy kiszolgálják a Maya Riviéra roppant igényes közönségét, hanem azért, hogy a környéken élő mexikóiak tudjanak valahol úgy csobbanni egyet, hogy ne kelljen megfizessék a tömegturizmus által felpumpált árakat. Sem a kisbolt, sem az étterem nincs túlárazva; egy tulumi tacó áráért itt simán ehetsz egy gigantikus sült halat.
Az Ocom-lagúna kellemes meglepetés
A lagúna amúgy nem olyan nagy szám. A gyerekeknek oké, mert tudnak homokozni a partján, de fürdésre kevésbé alkalmas, mivel beljebb hínáros és iszapos. A mólóról azért bemerészkedünk a vízbe, bár ehhez Barangónak és Zarándnak úszógumit kell felvennie.
A nap lassan telik, így kitalálom, hogy Barangóval elmegyünk kajakozni. Olyat még úgysem csinált. Szerencsére van rá való mentőmellény és kisebb lapát is, így ő is evezhet, bár ez a sport azért nem egy négyévesé. Pár perc elteltével már csak én lapátolok, de nem zavar, mert a fiam élvezi, hogy valami olyat csinál az apjával, amit az öccse még nem tehet meg.
A park egyik nevezetessége egy cenote, ami állítólag 26 méter mély. Rövid sétával érjük el a szélét, ami szerves részét képezi a lagúnának. Itt is csobbanunk egyet.
A cenote az Ocom-lagúnán belül taláható
Délután megjelennek a parton az ocomi gyerekek, akik focizni hívják Barangót. Az utazásnak rengeteg előnye van, de hátrányai is akadnak. Ilyen például az, hogy a gyerekek kiszakadva a kortársi közösségből hiányolni kezdik a velük egykorúakkal való játékot. Bár ezek a gyerekek valamivel nagyobbak, befogadják a fiamat, akit az sem zavar, hogy a foci közben elered az eső.
Barangó beszáll focizni a helyi srácok közé
A furgonos srác pontosan érkezik és újfent teljesen ingyen fuvaroz minket. Komoly kontraszt ez a tulumi viszonyokhoz képest. Este ismét kisautózunk a főtéren, ezúttal sikerül hiszti nélkül hátrahagynunk a járgányokat.
Másnap reggel ismét apa-fia programot tartunk. Zaránd még bőven alszik, amikor Barangóval beülünk egy taxiba és elvitetjük magunkat a Sayab Kuxtal cenotéhoz, ami alig pár hónapja nyitotta meg kapuit. A képek alapján zseniális helynek néz ki, csak félek, hogy mivel közel van a főúthoz, tele lesz turistával. Szerencsére nem így van. Olyannyira nem ismert desztináció ez, hogy rajtunk kívül egy lélek nincs a cenoténál. Beszélünk a hely tulajával is, aki azt mondja, most egyeztet a tulumi operátorokkal, hogy hozzák a turistákat, de egyelőre nincs megállapodása senkivel, így csak ímmel-ámmal toppan be valaki.
A Sayab Kuxtal cenote hatalmas élmény
Barangóval nekivetkőzünk és mászunk is be a vízbe. Fantasztikus élmény, hogy az egész karszttó a miénk; a fiam végigkurjongatja a fürdést. Még arra is rávesz, hogy másszak fel az egyik kiszögellésre, és ugorjak le öt méter magasról. Ezután követeli, hogy a másik, magasabb szikláról is ugorjak le, de megértetem vele, hogy egyedül vagyunk a tóban, ha történik velem valami az ugrás során, ő egyedül kimászni sem tud innen.
Barangó imád platón utazni
Egy órán át lubickolunk, majd átöltözünk és irány vissza Felipe Carillo. Stoppolunk, és szinte azonnal fogunk is egy furgont, így a fiam ismét kiélvezheti a kedvenc utazási formáját. A városban összeszedjük Eriéket, majd kicipekedünk a terminálra, ahol másfél órás várakozás után sikerül felülnünk egy délre tartó buszra. De erről majd legközelebb...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
