Amíg arra várunk, hogy megszáradjanak a ruháink, felfedezzük Pastót, ami nem igazán nyűgöz le minket. Nem úgy a Laguna de la Cocha, aminek nem csak legendája, de a környéke is mesés. Egy csepp Skandinávia kolumbiai módra.
Emlékeink szerint Pasto felejthető, ezért nem is tervezünk egy éjszakánál többet a városban. Az ám, csakhogy nem találunk olyan mosodát a városban, ami szárítóval is rendelkezne, így a ruháinkat kénytelenek vagyunk a hostel tetőteraszán kiteregetni és a természetre bízni a bonyolult ügymenetet.
Pasto egyik legszebb utcája a Calle 18
Várost nézni a jellegtelen Pastóban olyan, mint foci VB alatt NB1-es meccsek ismétlését bámulni. No, de ha csak az megy a sportcsatornán, akkor nincs más, mint azokat nézni. Első utunk a Plaza del Carnavalra vezet, aminek oldalában áll egy modern, a bogotái Igazságügyi Palotára emlékeztető betonkocka, amiben a helyi Aranymúzeum kapott helyet. Többek között azt is szeretem Kolumbiában, hogy minden nagyvárosban van egy ehhez hasonló intézmény, ami ráadásul szinte mindenhol ingyen látogatható.
A Plaza del Carnaval háttérben az Aranymúzeummal
Azt leszámítva, hogy az Aranymúzeumot velünk párhuzamosan egy hangos óvodás csoport is látogatja, egész élvezetesnek találjuk a tárlatot. Az ingyenes múzeumok általában érdektelenek, de a pastói Aranymúzeum kivétel ez alól. Nem állítom, hogy a bogotái után tud újat mutatni, de egész bőséges a felhozatal; főként a Tumaco-La Tolita kultúra tárgyi emlékei nyűgöznek le minket. Ami ennek a letűnt kultúrának a sajátossága, hogy az ember- és épületábrázolása erős, keleti beütést sejtet. Bár a tudomány máig nem foglalkozik a Csendes-óceán túloldaláról származó magaskultúrák prekolumbián jelenlétével Dél-Amerikában, a Tumaco-La Tolita kultúrkört nehéz nem kapcsolni hozzájuk. A legszebbek azok a pagodaszerű temetkezési urnák, amikre sehol máshol nincs példa a kontinensen, Kínában viszont igen.
A Tumaco-La Tolita kultúrának keleti jellege van
Amúgy a Plaza del Carnaval a Kolumbia szerte híres Negros y Blancos, vagyis a Feketék és Fehérek Karnevál alatt éled meg igazán. A január elején egy hétig tartó táncos mulatság az elnyomott indiánok és feketék összefogásáról szól a konkvisztádorok és a katolikus egyház ellenében, amit a spanyolok már a 16. század közepén betiltottak. Mivel a karnevált, ha titokban is, de a következő évszázadokban is megtartották, az egyház nem tehetett mást, minthogy rátette a kezét. 1834-ben csak úgy engedélyezték a felvonulást, ha a résztvevők tiszteletben tartják a katolikus egyházat és nem űznek belőle gúnyt. Aki ez ellen véteni merészelt, azt letartóztatták. Mivel a karnevál pont az egyház és a kreol elit kigúnyolásáról szólt, a felvonulók cselt dolgoztak ki. Mindenki maszkot húzott, így képtelenség volt bebizonyítani, ki vétett a szabályok ellen. A következő évtizedekben az egyház lassan távolodni kezdett az országirányítástól, a függetlenedés után pedig egyre liberálisabbá vált az ország, ezzel legitimizálva Kolumbia egyik legszínesebb felvonulását. Ha majd egyszer véletlenül januárban erre járunk, biztos szentelünk pár napot a Negros y Blancosnak, ami az elmondások alapján sokban hasonlít a bolíviai San Ignació-i fesztiválhoz. A tér egyébként arról is híres, hogy naplemente után itt történik a legtöbb rablás Pastóban. A karnevállal szemben ezt nem szeretnénk megtapasztalni.
A Plaza del Carnaval Pasto legveszélyesebb tere
Pasto amúgy már-már idegesítően nyüzsgő város, lépni is nehéz az utcán hömpölygő emberektől. Lehet, egyszerűen csak hű akar maradni a nevéhez (Pasto csibcsa nyelven annyit tesz: az emberek földje), de sokkal valószínűbb az, hogy lévén ez Nariño egyetlen nagyvárosa, boldog-boldogtalan ideköltözik valamilyen jól fizető munka reményében.
Mivel a város kezdetben ütközőzónája volt a konkvisztádoroknak és az indiánoknak, az egyház számtalan templomot emeltetett. Ezek többsége nem élte túl a város fölé magasodó Galeras-vulkán folyamatos ténykedését, ezért eltűnt a gyarmati jellegük. Pastót könnyen nevezhetnénk a templomok városának is, annyi van belőlük, de lévén mindegyiket többször átépítették, nem jelentenek nagy építészeti élményt. A biztonság kedvéért felkeresünk párat, de a San Felipe kivételével egyiktől sem esünk hasra.
Parroquia San Andrés Apóstol
A San Felipe-templom
Ebédre lángost eszünk. Tényleg azt, nem hazudok. Mivel Nariño déli része kulturálisan sokkal közelebb áll Ecuadorhoz, a konyhákban megjelenik a búzaliszt és az abból készült jóságok. Azt, hogy sajttal kérjük az amúgy a miénknél jóval íztelenebb lángost, nem értik, de azért bőszen felszolgálnak mellé egy szép nagy sajtdarabot.
Sajtos lángos kolumbiai felfogásban
Lófrálunk még egyet a főtér környékén, próbáljuk felidézni, hogy 2013-ban merre bóklásztunk. Akkor nem volt annyi időnk Pastóra, mint most, de ahogy megismerjük a helyszíneket, rá kell jöjjünk, elég is volt belőle annyi. Ez a város még az Aranymúzeummal együtt sem tud három óránál többet, mi pedig itt senyvedhetünk egész délután, csak mert errefelé nem ismert a mosodákban a szárító fogalma.
Pasto főtere
Reggel korán búcsút intünk a városnak. Itt az ideje, hogy átkeljünk az Andok túloldalán fekvő Mocoába, de előtte még szeretnénk érinteni a Laguna de la Cochát és az inga indiánok fővárosát, Sibundoyt. Szállásadónk elmondása szerint a Cocha-lagúnához a buszok pár sarokra innen indulnak, így nem fogunk taxit, hanem kibattyogunk a Calle 22-ra, ahol bőszen kutatjuk a buszmegállót. Nem találjuk. Az utca népe előrefelé mutogat, de teszik ezt vagy húsz percen át. Végül egész a külvárosig kell sétáljunk, hogy rátaláljunk arra a kapualjban strázsáló szakadt kisbuszra, amire öles betűkkel ki van írva, hogy El Encano.
El Encano egy apró falu pár kilométerre a tótól, de a sofőr megnyugtat minket, hogy levisz a tópartra, nem kell majd a nagy zsákjainkkal órákat sétálnunk. Érintünk pár caseriót és veredát, majd felkapaszkodunk a köderdők szintjére. Átkelünk egy hágón, majd ereszkedni kezdünk, míg nem feltűnik előttünk a Laguna de la Cocha. A sofőr ezúttal is jó fej, mert megáll egy kilátóban, ahonnan gyönyörűen belátni az egész tavat.
Elég jól néz ki a Laguna de la Cocha a köderdei kilátóból
Mint minden tónak, úgy a Cocha-lagúnának is van legendája. Valamikor régen élt egy Pucara nevű férfi a Hét város völgyében, aki beleszeretett Tamiába, vagyis Csillagesőbe. Három gyermekük született: Fény, Szél és Csillag. Minden évben ugyanazon a napon tartották a Naptánc Fesztivált a völgyben, aminek leghíresebb táncosa Munani volt. A táncosok épp az éjszakai dáridóra készültek, mikor Pucara elment az erdőbe fiaival vadászni. Munani pihenőidejében véletlenül betért Pucara házába, ahol csak felesége, Tamia tartózkodott. Azonnal egymásba szerettek, a nő összepakolt és elhagyta a családját. Pucara a falusiaktól értesült arról, hogy felesége lelépett, így összepakolt, és fiaival felköltözött a hegyekbe, hogy ott rovarokat neveljen. A friss szerelmesek semmivel nem foglalkoztak, csak az élvezetekkel. Nem dolgoztak, csak kérincsöltek, de ez sokáig nem zavarta a völgy lakóit. Az ám, csakhogy jött a betakarítás, amin ugyancsak nem vettek részt, így egy idő után a falusiak nem adtak nekik semmit. A szerelmesek kénytelenek voltak lopni. Egy kisfiútól elszedték a pilchéjét, amiből matét ittak. Egy erdei viskóban megpihentek, a pilchét pedig a lábuknál hagyták. A falusiak panaszkodni kezdtek Pucarának, aki visszatért a hegyekből, a viskóhoz pedig egy hatalmas rovart küldött. A rovar felborította a lopott pilchét, amiből ömleni kezdett a víz. Pucara nem csak feleségére, de a völgy lakóira is haragudott, hogy elnézték az asszony hűtlenségét, ezért utasította a rovart, hogy ne állítsa fel a pilchét. Pucara visszatért a hegyekbe fiaival, onnan nézték, ahogy a víz elnyeli a Hét város völgyét és létrejön a Laguna de la Cocha.
A Laguna de la Cocha partján iszonyú hideg van
A tó partján iszonyú hideg van. Érdekes, hogy ugyanazon a magasságon fekszik, mint Pasto, mégis legalább öt fokkal van itt hűvösebb. Ami továbbront a hőérzetünkön, az az erős szél, amitől teljesen átfagyunk. Most vagyunk a legközelebb az Egyenlítőhöz, mégis most fázunk a legjobban.
Amúgy a hely egészen zseniális. Miután a katonaság megtisztította a környéket a gerilláktól, sok helyi üzletet látott abban, hogy panziót nyisson a tóparton. Az alpesi és skandináv stílust ötvöző vendégházak Kolumbiának egy merőben más arcát mutatják be. Mintha Patagóniában, azon belül is a Hét-tó vidékén járnánk újra. A jövőbeni túrák okán betérünk néhány szálláshelyre. A legtöbb esetben a szép külső durva belsőt takar; azért minőségben elég messze vannak Villa La Angostura és Bariloche vendégházaitól.
Némelyik vendégház egészen pofás, de belülről elég egyszerű mind
Állítólag hosszú hétvégéken itt hömpölyögnek az emberek, most azonban rajtunk kívül nincs egy lélek sem a kikötőben. Másfél órát várunk arra, hogy befusson pár kolumbiai turista, akik hozzánk hasonlóan szeretnének átcsónakázni a Corota-szigetre, ami egykoron a Domonkos-rend tulajdona volt, s ahol egyszerre 600 quillasingát térítettek keresztény hitre. A kápolna most is látható, de a többség inkább azért a tanösvényért látogat el a szigetre, ami végigvezeti az embert a köderdők élővilágán.
Csónakkal érkezünk a Corota-szigetre, háttérben egy alpesi stílusú hotel
A csónak 10 000 peso, a belépő pedig 5000, de csak azért, mert azt hiszik, mi is kolumbiaiak vagyunk. Hiába Eri szőke, göndör haja, egyre többször hiszik az akcentusunk miatt azt, hogy nem vagyunk külföldiek.
Azt hiszik, hogy kolumbiaiak vagyunk, így csak 5000 pesót fizetünk a belépőért
A Corota-sziget pici, negyven perc alatt oda-vissza végigjárható. A pastóiaknak, akik ritkán szabadulnak ki a természetbe, biztosan izgalmas, de mi már keresztül-kasul bejártuk az andoki köderdőket, ezért sok újdonsággal nem szolgál. Visszafelé ráadásul az eső is elered, így alig várjuk, hogy visszaérjünk a kikötőbe.
A Corota-sziget tanösvénye kellemes, de nem túl látványos
Busz csak egy óra múlva indul a faluba, így beülünk egy sült pisztrángra az egyik helyi evőbe. Pont olyan, mint bárhol máshol. Szép a Laguna de la Cocha, sokkal szebb, mint volt pl. a Laguna de Tota, de egy fél napnál nemigen tud többet. Irány Sibundoy!
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
