Sokan Popayánt egyéjszakás kalandnak tartják Ecuador felé utazva, pedig a "fehér város" és környéke rengeteg csodát rejt. Nem kizárólag a hangulatos utcákról, kiskocsmákról és csodaszép templomokról beszélek, hanem Silviáról, a guambiano indiánok fővárosáról is, ami keddenként az ország legszínesebb piacának ad otthont. Egy hihetetlenül kedves és vendégszerető néppel ismerkedtünk meg.
Salentóból Calí érintésével érkezünk Popayánba. A buszpályaudvar alig egy kilométerre van a belvárostól, így gyalog indulunk szállást keresni. A Hostel Trailben lelünk menedéket a kolumbiai standardhez hasonló minőségű, de alacsonyabb árú szobában. Kolumbiában eddig sehol nem sikerült 30 dollárnál olcsóbban kétágyas szobát találnunk, ehhez egészen délre kellett utaznunk.
A San Francisco-katedrális esti kivilágításban
A várost nem véletlenül nevezik fehér városnak. Minden belvárosi épület hófehér, a falak egyhangúságát csak az apró, barna keretes ablakok és nehéz fakapuk törik meg. Kevés modern épületet látni, a város vezetése gondosan ügyel arra, hogy Popayán megtartsa ódon hangulatát. Egyetlen épület üt el a többitől, az pedig a sárga színben pompázó San Francisco-katedrális. A templom 1983-ban került be a híradásokba, ugyanis 30 éve a nagy pénteki mise alatt 5,5-ös erősségű földrengés rázta meg a várost, ami beomlasztotta a mennyezetet, maga alá temetve a húsvéti menet tagjait. Több mint százan vesztették életüket, ami egészen baráti szám ahhoz képest, hogy a város 30 %-a tulajdonképpen megsemmisült. Hogy a felújított San Francisco-katedrálist végül miért sárgára festették és nem fehérre, fogalmam nincs.
Popayán este a legszebb
A földrengésnek ma már nincsen nyoma, bár Popayán az elmúlt három évtizedben sem volt valami békés hely. A Cauca-folyó völgye a FARC (Kolumbia Forradalmi Fegyveres Erői) úgymond őshazája. 2011. november 5-én (ekkor jártam itt először) arra ébredtem, hogy katonai helikopterek és vadászgépek húznak át a fejem felett. Két órával később a hírek arról szóltak a TV-ben, hogy a kolumbiai hadsereg lebombázta azt a tanyavidéket 40 kilométerre Popayántól, ahol a FARC vezére, Alfonso Cano bújdokolt. Vagy féltucat civil áldozatot hozott a bombázás, de Kolumbiában a mindenkori FARC vezér legyilkolása nemzeti ügy és ilyenkor nem számít a járulékos veszteség. Emlékszem, hogy ujjongtak a népek az utcán. Azóta Popayán a béke városa.
Eri pózol a Santo Domingo-kolostor előtt
Másnap reggel a 2700 méter magasban fekvő Silvia felé vesszük az irányt. A máskor unalmas kisváros ezen a napon(kedd van) színes forgataggá válik. A környező hegyi falvakból, mint Pueblito vagy Campana, indiánok százai érkeznek a piacra, hogy eladják krumplijukat, kukoricájukat vagy házilag sütött kenyerüket.
Silvia városkája nagyon szép helyen fekszik
A guambiano nők és férfiak népviselete között nincs nagy különbség, mindketten fekete szoknyában járnak-kelnek az utcán. A nők jellemzően kék, a férfiak pedig fekete palástot viselnek, a sötét színű kemény kalap egyikük fejéről sem hiányozhat. Némelyik férfinél bot van, ez azt jelenti, hogy ő a falu casiquéje, azaz vezetője. A férfiak színes sálat, a nők pedig gyöngyből fűzött nyakláncot hordanak.
Nem sokban különbözik a férfiak és a nők népviselete
A guambianók bár katolikusok, őrzik ősi hagyományaikat. Ezek közül az egyik legizgalmasabb antropológiai jelenség a nők elkülönítése menstruációkor. Hiedelmeik szerint a nők menzesz alatt hajlamosabbak a megbetegedésre és a betegségek terjesztésére, így ezeken a napokon gyógyítót, ún. merepiket hívnak a házhoz, aki gyógyfüvek segítségével tartja távol a rossz szellemek által okozott betegségeket. A Pishimarep névre hallgató ceremónia több napig tart, ilyenkor állítólag férfi nem láthatja a nőt.
Silvia az a hely, ahol hetente összegyűlnek a guambianók egy kis csevejre
A piacon persze nem futunk bele a Pishimerap-ceremóniába, inkább csak nagy bőszen kattintgatjuk fényképezőnket, amint éppen egy birka vagy malac cserél gazdát. Voltam már sok indiánpiacon korábban, de ennél bőségesebb áruválasztékot még sehol nem láttam. Ennek valószínűleg az az oka, hogy a guambiano egy teljesen globalizált nép, így nem csak az általuk megtermelt javakkal kereskednek. Láttam a piacon eladó visszapillantó tükröt, bicikli kereket és puskához való alkatrészeket is.
A színes sál és a kalap elengedhetetlen kellék
A silviai piac igazából kirakat, ahhoz, hogy megismerjük a guambianók hétköznapjait, tovább kell menni a hegyekbe. Campana térsége teljesen alkalmas arra, hogy felfedezzük magunknak a húszezres közösség mindennapjait. Felpattanunk egy chivára, amolyan oldal nélküli csirkebuszra, és bevesszük magunkat a hegyek közé. A buszon csupa keménykalapos indián ül, nagy szemekkel bámulnak ránk. Silviában feltűnik olykor egy-két turista, de a falvakban szinte soha. A chiván a legtöbb gyerek már nem hord népviseletet; a lányok Hello Kitty mintás felsőben, a fiúk pókemberes kabátban ücsörögnek a buszon és kérik, hogy fotózzuk le őket.
A chiva a vidéki Kolumbia tömegközlekedési eszköze
Egy nekünk tetsző helyen leszállunk a buszról, ahol egy már nem népviseletbe bújt férfi épp érkező feleségét fogadja. Ránk köszön. Nincs ennél jobb helyzet párbeszéd kezdeményezésére.
- Buenos días, Senor! Megmondaná hol vagyunk? - tesszük fel a kérdést tudatlanul.
- A házamnál. Ez nem falu, csak egy ranch, nincs neve. Mi járatban vannak?
- Csak azért jöttünk, hogy lássuk a guambianók életét - adjuk a majdnem tudományos választ.
- Fáradjanak be a házamba, szívesen látjuk önöket.
A gyerekek már nem hordják a népviseletet
A gringó ösvényről letérve az indiánok szerte Dél-Amerikában nagyon kedvesek az idegenekkel. Az, hogy egy fehért beinvitáljanak a házukba, magától érthetődő, mivel annak érkezése új élmény a számukra, ami kirángatja őket a szürke hétköznapokból. Jesús Antonio is nagy elánnal vezet körbe a házukban, ami látszólag asszonykájának elsőre nem annyira tetszik.
- Itt főzünk - mutat rá a gáztűzhelyre a konyhában.
- Gondolom korábban nem volt tűzhelyük?
- Nem. Pár éve modernizáltuk a konyhát. Korábban a földön főztünk tűz felett. Ott van a lábad alatt a helye - vált tegező módba és mutat le a földre, ahol egy fekete kör látható.
- Ma már senki nem főz hagyományos módon?
- Csak nagyon kevesen. Sokkal kényelmesebb gázon főzni, bár a legtöbb házban még van kemence, mert nincs mindenkinek pénze gázpalackot venni.
- Miből élnek a guambianók?
- Kukoricát, krumplit, búzát termesztünk és halat tenyésztünk.
- Halat?
- Igen, sok családnak a folyó mentén van haltelepe, ők abból élnek.
- Ti is piacoltok?
- Nem. Nincs akkora földünk. A feleségem olykor lemegy Silviába, hogy eladja a szőtteseit.
Klasszikus guambiano ház
Ekkor felcsillan az asszonyka szeme. Bemegy a kamrába és kihoz egy tele zsák kézzel szőtt táskát. Gyönyörű darabok vannak közöttük, de sajnos nem tudjuk megvenni őket, mert bajos lenne akár egyet is magunkkal cipelni a következő hónapokban.
- Ha nem piacoltok, miből van bevétele a családnak? - kíváncsiskodok.
- Malmot és malomköveket gyártok. Érdekel hogy néz ki?
Persze, hogy érdekel. Soha nem találkoztam még malomgyárossal. Követjük Jesús Antoniót a folyópartra, ahol egy ósdi épület áll.
- Ez a malmom. Nagyon régen, vagy 30 éve építettem.
- Kinéz vagy 100 évesnek - ugratom.
- Igen, mert vályogból készült.
Klasszikus guambiano konyha (a kép 2011-ben készült)
Belépünk az apró malomba, ahol feltűnik egy vaskos malomkő és egy fa emelőszerkezet. Mindenen áll a finom fehér por. Olyan, mintha a komáromi lisztművekben lennénk, csak piciben.
- Mennyi idő alatt készül el egy ilyen malom?
- Ha van segítségem, akkor két hónap alatt, ház nélkül. A ház építését nem szoktam vállalni.
- Akkor csak a szerkezetet állítod fel, a házat pedig a helyiek építik köré?
- Igen. Bár a szerkezet bonyolult, mert alagutat kell építsek a víznek.
- És mennyibe kerül egy ilyen malom?
- A múlt hónapban csináltam egyet Santa Martában egy tayrona családnak. 8 millió pesót fizettek érte.
Eri rácsodálkozik a régi malomkőre
8 millió peso az 1 millió forint. Nem rossz pénz egy két hónapos melóért.
- Van a birtokomon pár kő, amin furcsa alakzatok vannak. Azok is érdekelnek titeket?
- Persze. Milyen alakzatok?
- Nem tudom hogy mondják spanyolul, ilyen karikák.
Felbattyogunk Jesús Antonio búzaföldjére, aminek közepén egy hatalmas monolit fekszik, rajta mindenfelé spirális alakzatokkal.
Ezeknek a petroglifeknek az eredetéről senki nem tud semmit
- Erről tud bárki bármit Silviában? - érdeklődöm.
- Igen. Egyszer kijöttek Popayánból megnézni, de nem tudtak semmit sem mondani róla.
- Azt sem, hogy hány éves vagy hogy kik csinálták?
- Semmit. Nem mozdíthatom el, pedig tudnék a helyére búzát vetni.
Így élnek hát a guambianók alig egy órányira Kolumbia egyik legszebb városától, mégis kicsit elzártan a világtól, a globalizáció pozitív vívmányait kihasználva, de hagyományaikat őrizve. Visszatérünk ide is, mert ahogy a példa is mutatja, van még itt mit kutatni.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
