Panamavárost magunk mögött hagyva nagyjából egy hetet töltünk az ország gringó ösvényén. Isla Coiba csodás tengerpartjaival és tengeri élővilágával ismerkedünk elsőként, majd Boquetében kávéüzemet látogatunk, vízeséseket keresünk fel és canopyzunk, Bocas del Torón pedig lajhárlesre indulunk, kevés sikerrel. Azért érthető, miért ezek a helyek kerülnek fel a turisták térképére.
Mindhárom helyszínről, Isla Coibáról, Boquetéről és Bocas del Tororól is írtam már korábban, így csak képes beszámoló követketzik a mostani utazásunkról.
Mi is ehhez hasonló csónakkal utazzuk körbe a Világörökség részét képező Isla Coiba körüli tengereket. Rengeteget snorkelezünk, mivel messze ez a legjobb hely arra, hogy az ember a Csendes-óceán élővilágával megismerkedjen.
Felsétálunk Isla Coiba kilátójába, ahonnan ez a panoráma tárul a szemünk el. Szép, igaz?
Az Isla Rancheríán élvezzük a napsütést és a 30 fokos óceánt.
Nem vagyunk egyedül. Naponta akár 100-150 turista is látogatja az Isla Coiba körüli vizeket. Amúgy ennyi ember még pont elviselhető.
Másnap Boquetébe utazunk, ahol délután felkeresünk egy kávéfarmot. Én magam ki nem állhatom a kávét, de azért szívesen fordítom a csapatomnak azt, amit egy helyi kávéguru magyaráz nekünk másfél órán keresztül.
A guru azt mondja, a lehető legrosszabb, amit a kávéval tehetünk, ha túlpörköljük. Európába jellemzően a két baloldali kávé kerül, de Panamában mindenki a balról harmadik fajta kávéra, az lig pörkölésűre esküszik.
A guru nem lefőzi a kávét, hanem teaként áztatja. Azt mondja, a jó kávénak nem fekete, hanem bordó a színe. Nekem aztán mindegy, számomra minden kávé ihatatlan.
Másnap a Quetzal-ösvényt szeretnénk felkeresni, de oda nem engednek be minket, mert idéntől nemzeti parkos engedély kell hozzá. Hogy miért van így, a parkőr nem részletezte, úgyhogy elsétálunk a Pipeline Trailre, hátha ott látunk quetzalt. Látunk, de lefotóznunk sajnos nem sikerül.
Készül azonban fotó a The Lost Waterfallsnál. Szeretek ebben a magán parkban kirándulni.
Helga Chiléből ugrott át erre az utazásunkra, amit anyukájával, Annamarival tol végig. Jár a családi fotó!
Ha quetzalt nem is, palatorkú pirókot sikerül azért fotóznom.
És persze aki akart, canopyzhatott is egyet.
Másnap irány a Bocas del Toro! Az utazást megszakítjuk egy csobbanásra a Los Cangelones de Gualacánál. Azért szeretem ezt a helyet, mert soha egyetlen külföldi nincs itt rajtunk kívül.
Bocas felé át kell keljünk a Cordillerán. Az út legmagasabb pontja a La Quijada del Diablo, ahol konstans 80 kilométeres szél tombol. De legalább szép a kilátás a Csendes-óceán partvidékére.
A Fortuna-víztározó határában található a képen látható Cascada Blanca. Ezidáig soha nem álltunk meg itt fotózkodni, de most pótoltuk a hiányt.
Csónakkal utazunk Bocas del Toro városkájába. A partvidéken elég szép nyaralók sorakoznak.
A délutánt a Playa Bluffön töltjük. Itt csak a profik szoktak úszni, de ez nem érdekel egy amerikai fickót, akit végül magával ragadnak az áramlatok. Egy szörfösnek sikerül kiszednie a vízből az utolsó utáni pillanatban.
Anita és Peti, akikkel minden évben van egy-két közös utunk. Most Panama volt terítéken.
Másnap szeretnénk elmenni az Isla Zapatillára, de sajnos rossz időt fogunk ki. Rövid snorkelezés után inkább az Isla Bastimentos környéki vizeken csónakázunk tengericsillagokat és lajhárokat keresve.
Vagy egy féltucat lajhárt sikerül felkutatnunk, de mind unalmasan gubbaszt a fán. Ha jó kép nincs is, az legalább elmondható, hogy úgy néz ki, a 2022-es tömeges mérgezés után sikerült visszaállítani a populációt.
Lajhár helyett azonban készült egy egészen kép erről a halászsasról. Vele búcsúzunk a Bocas del Torótól...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
