Chiapas egyik legismertebb természeti látványossága a Sumidero-kanyon, amit nem csak lentről, de fentről is megtekintünk. Előtte felkeressük a Chorreadero-vízesést, valamint Chiapa de Corzo városkáját, ahol menekülnünk kell a sok csónaktúrát ajánlgató hiénától. Tuxtla városával is megismerkedünk, de nem maradtunk volna le semmiről, ha nem itt alszunk meg.
San Cristóbal után Chiapas fővárosa, Tuxtla Gutiérrez felé vesszük az irányt. Azért tesszük mindezt, hogy a gyerekeimnek is megmutassam Dél-Mexikó egyik természeti csodáját, a Sumidero-kanyont. Életemben kétszer csónakáztam végig a kanyonon, de utoljára 2006-ban, így engem is foglalkoztat, mennyiben változott a hangulata. Anno borzalmasan szemetes volt, emlékszem, hogy a krokodilokat elképesztő palackrengeteg között kellett kifürkészni, kevés sikerrel.
San Cristóbalból autópálya vezet Tuxtlába, de mi nem ezen, hanem az azzal párhuzamosan futó országúton ereszkedünk le a hegyekből. Ez az út kisebb tzotzil falvakon át tekereg, de sem Nachig, sem Navenchauc nem hozza az embert lázba. Amúgy ez a vidék szervesen kapcsolódik Zinacantánhoz, a települések tulajdonképpen összeérnek a hatalmas kiterjedésű fóliasátrak okán.
Nachig és Navenchauc között fóliasátrak uralják a tájat
Az út mellett rengeteg a gyümölcsárus, mindenki legnagyobb örömére pedig granadillát is termesztenek errefelé. Be is vásárlunk pár kilóval a következő napokra.
Navenchauc csak a falu közepén lévő tó miatt érdekes
Zaránd nehezen viseli a szerpentineket. Eddig soha nem volt ezzel gond, Erivel és velem ellentétben, akik gyerekként folyamatosan émelyegtünk a kocsiban, nekik soha nem volt hányingerük. Mostanáig. Szegény Zaránd két alkalommal ki is dobja a taccsot, de nagyon kulturáltan teszi, nem az autóban intézi, hanem autós pihenőkben. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, száját megtörölvén közli, hogy mehetünk. Én még négy éves gyereket ilyen illemtudóan hányni nem láttam.
Elhagyjuk a tzotzilok földjét és leereszkedünk Tuxtla völgyébe. Mielőtt azonban elvesznénk a modern nagyváros betondzsungelében, megállunk egy rövid pihenőre a Chorreadero-vízesésnél. A már-már félsivatagba hajló száraz mediterrán éghajlatú völgyben egy vízmarta barlangból szakad alá a kb. 10 méter magas zuhatag, apró medencét képezve maga alatt. Nem egy nagy durranás, de a gyerekeim élvezik a barlangban mászást és, hogy San Cristóbal de las Casas után újra meleg van.
Rövid pihenőt tartunk a Chorreadero-vízesésnél
Innen az út Chiapa de Corzóba vezet. Ebből a városkából indulnak a csónakok a Sumidero-kanyonba, de mielőtt beneveznénk a kirándulásra, megállunk a város egyik forgalmas kereszteződésében, mivel annak közepén áll egy apró piramis. A mai város területén egykoron egy olyan város állt, ami átmenetet képzett az olmék és a maja kultúra között. A piramis valójában egy templom talapzata volt, azért nincsen rajta felépítmény, mert bőven a maja preklasszikus kor előtt épült, nagyjából i.e. 700 körül, és ekkortájt még fából tákolták az oltárokat. A régészek az átmeneti kultúrát a zoque népcsoporthoz kötik, akiket kapocsként tartanak számon a két egymást követő nagy kultúrkör között. Mi sem bizonyítja ezt a kapcsolatot jobban, mint az a lelet, amit az innen nem messze lévő archeológiai parkban találtak 2010-ben. Egy 2700 éves olmék uralkodó sírjára bukkantak az egyik templom aljában, ami egyben Közép-Amerika legidősebb uralkodói kriptája.
Chiapa de Corzo egyik 2700 éves épülete, amit a zoque indiánok építettek
A régészeti parkot ezúttal kihagyjuk, mert a gyerekeimnek a fülén jönnek ki a romvárosok, ehelyett a város főterén parkolunk le azzal a céllal, hogy felhajtsunk egy csónakost, akivel felkereshetjük a kanyont. Nem kell sokáig szenvednünk a dologgal, amint kiszállunk, ránk akaszkodik több hiéna is. Borzalmasan idegesítőek, így ahelyett, hogy csónakba ülnénk, menekülőre fogjuk. Persze azért sétálunk egyet a városban, de a parti malecónt nem tudjuk élvezni, mert ott is másodpercenként akarnak ránk sózni egy privát csónaktúrát.
Annyira besokallok Chiapa de Corzótól, hogy beültetem a családomat a kocsiba és inkább elviszem őket a tuxtlai kikötőbe, azt remélvén, ott kulturáltabban zajlik az ügyfélszerzés. Nos, ott olyannyira kulturáltan, hogy nincs is csónak a mai napra, csak holnapra. Nincs gond, akkor fordítunk a menetrenden, és délután nem a folyóról nézzük meg a kanyont, hanem annak tetejéről az erre kialakított ökoparkban. Ehhez azonban keresztül kell autózzunk a borzalmasan csúnya Tuxtlán.
Chiapa de Corzo akár jó hel is lehetne, ha nem lennének olyan tolakodók a túraszervezők
Ez a város egy sugárutak mentén épített társasházrengeteg, ahol nagyon könnyű elkavarni az egymáshoz nagyon hasonló negyedek között, mivel a kereszteződések nehezen lekövethető felüljárórendszerek. A GPS is kínlódik rendesen, mivel képtelen jelezni a jó kijárókat, így szétstresszelem magam, mire a park bejáratához érünk. Fejenként 60 peso a belépő, ez így rendben is van.
A park bejáratától 12 kilométer az első kilátópont. Cikkcakkban kapaszkodunk fel a hegy oldalában álló elhanyagolt Mirador La Coyotához. Mindenhol szemétkupacokat látunk, de nem ez a legnagyobb gond, hanem az, hogy a kilátó nemes egyszerűséggel össze van szarva. A kilátás szép ugyan, de a szag miatt nehezen élvezhető.
A kilátás a Mirador La coyotától szép, csak borzalmas szemét és szarszag borít be mindent
A Mirador El Roblarhoz kell egy keveset sétálnunk. Az itteni kilátóban belefutunk egy mexikói turistacsoportba, amiben két fehér csaj is van. Az egyikük egy Mexikóban élő magyar lány. Ő az első hazánk fia, akivel a mostani mexikói utazásunk során összefutunk.
A Mirador El Roblarból ilyen a kilátás
A harmadik kilátó a Tepehuaje, de a legjobb panoráma egyértelműen a főkilátótól nyílik. A fényviszonyok miatt jobb lett volna, ha fél órával korábban érkezünk, de a látvány így is pazar.
A Sumidero-kanyon felülről szép igazán
Visszatérvén Tuxtlába egy egyszerű, de nagyon tiszta hotelben, a Hotel Fernandóban veszünk ki egy szobát mindössze 650 pesóért. Aludtunk ennél rosszabb helyeken sokkal többért. A belváros nincsen messze, tíz perces sétával könnyedén elérjük a lebetonozott főteret, amit 1970-es években épült, akkor modernnek gondolt vasbeton kockák szegélyeznek. Nem túl impozáns látvány, amin az esti díszkivilágítás sem sokat segít.
Tuxtla Gutiérrez turista szemmel értelmezhetetlen
Beülünk egy helyi kifőzdébe vacsorázni. Levest kérünk, szigorúan csípős nélkül, de ezt a kérésünket a konyha nem tudja megugrani. A gyerekeink visítanak, mikor belekóstolnak az ételbe. Jelzem, hogy ez így nem jó, de a pincér közli, hogy neki mindegy, a számlán rajta lesz. Kisebb vita keveredik közöttünk, végül belátják, hogy ez így nincsen rendben. Kifizetem az üdítőket és távozunk. A vacsorából így lesz csöves kukorica, amit Barangó és Zaránd egy cseppet se bán.
A Parque Marimba egy fokkal kellemesebb hely, de csak emiatt senki ne álljon meg Tuxtla Gutiérrezben
Másnap reggel irány a kikötő, de előtte még elgurulunk a Parque Marimbához abban a reményben, hogy az egy fokkal kellemesebb hely, mint a főtér. Az, úgyhogy a reggelinket itt költjük el. Persze ez a városrész sem túl vonzó, de kaliberekkel kellemesebb a légköre, mint a város szívének számító betonplaccnak.
A Sumidero-kanyonba szervezett csónakkirándulás olyannyira bejáratott és olyan sok embert vonz, hogy egyáltalán nem drága. Zarándnak ingyenes, hármunknak pedig fejenként mindössze 330 peso, ami abszolút megéri egy kétórás csónakázásért. A hajóban rajtunk kívül még vagy húsz ember ücsörög, egytől egyig mexikóiak, akik veszettül ujjonganak minden egyes sebesebben vett kanyar után.
Néhány kép a Sumidero-kanyonban tett csónaktúránkról
Nos, a kanyonban a helyzet változatlan. Bár két szemétszedő hajót is látunk a kirándulás során, a zártabb öblökben ugyanúgy rengeteg a műanyag palack, mint 19 évvel ezelőtt. A helyi vezetőként működő csónakosunk sem tud magyarázatot adni arra, honnan ez az évtizedek óta gyűlő szemét, annyival zárja rövidre, hogy a folyó hozza magával valószínűleg a guatemalai határvidékről. A kanyon kilátóinak állapotát nézve én meg inkább azt gondolom, maga Tuxtla mérgezi igen régóta a Chicoasén-víztározó vízgyűjtőjét.
Szerencsére nem csak a szemétből, az élővilágból is látunk valamit
A szemetet leszámítva a látvány amúgy fenomenális. Ezúttal is látunk palackok közt megbújó krokodilt, valamint pókmajmokhoz is szerencsénk van. A Sumidero-kanyon az, ahol semmi nem változott az elmúlt két évtizedben.
A kikötőbe visszatérve bepattanunk a kocsiba és ezúttal az autópályát követve megindulunk Comitán felé...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
