Úgy terveztük, hogy első közös utunk kisfiunkkal, Barangóval, Chilébe vezet majd. Érkezésünk napján azonban kitört a lábos forradalom, aminek sikerült a kellős közepébe csöppennünk. Kövekkel dobáltak minket, vízágyúk lőttek ránk, nyeltük a könnygázt. Bár Barangót mindez nem igazán érdekelte, három nap töprengés után úgy döntöttünk, elhagyjuk Chilét. Reméljük, egyszer majd olyannak látjuk Santiagót, amilyennek látni szeretnénk.
Megváltozott az életünk. Szűk másfél évvel ezelőtt megszületett kisfiunk, Barangó. Eri azóta nem utazott velem, blogot sem írt, de lévén Barangó elég nagy lett ahhoz, hogy repülőre ültessük, újra együtt utazhatunk, mostantól hármasban.
Mivel nekem novemberben Patagónia túrám lesz, Chile mellett tettük le a voksunkat. Chile, lévén fejlett ország, tökéletes akklimatizáció lesz Dél-Amerikához Barangónak. Eri mindent elolvasott arról, milyen az ország egy kisgyerekkel. Betéve tudja az összes játszóteret, hol milyen gyümölcspép kapható, még magyar kapcsolatokat is felgöngyölített, hogyha túravezetéseim okán egyedül maradnának, legyen kihez fordulni.
Október 18-án pár perccel éjfél után szállunk fel Budapestről, hogy az időeltolódást kihasználva még aznap délután kettőkor megérkezzünk Santiagóba. Ahogy mindenki ilyen helyzetben, úgy mi is rettegtünk a repülőúttól. Hogy fogja bírni Barangó a 14 órás Párizs-Santiago utat? Hogy fogjuk mi bírni ölünkben a gyerekkel, mit szólnak majd a mellettünk ülő utasok? Számtalan olyan kérdés, amire nincs válasz, mert minden gyerek, minden repülés más, így lehetetlen az ilyesmire előre felkészülni.
Barangó menni Dél-Amerika
Mázlink van. Barangó úgy viselkedik, mint egy kisangyal. Nem hiába mantráztuk már hónapokkal az utazás előtt, hogy minden rendben lesz. Az út jó részét átalussza, s bár a mesefilmek még nem kötik le, észrevétlenül hozza le a Föld egyik leghosszabb repülőútját.
Chile drága. Ezt már akkor is tudtuk, mikor eldöntöttük, hogy Eri és Barangó itt várnak meg engem, amíg én Patagóniában masírozok majd egy csapattal. Drága országban az ember pedig nem szórja a pénzt, spórol ahol tud. A leszállás után vagyunk annyira fittek, hogy nem pattanunk taxiba, hanem buszra szállunk, úgy jutunk be Santiago belvárosába. Nem állítom, hogy könnyű mutatvány, mert a szokásos nagy zsák + kis zsák kombó mellett van velünk egy pelenkázótáska, egy kajás szatyor és egy babakocsi is. Mindössze hét sarkot kell sétáljunk az előre lefoglalt szállásunkig (ilyet se sűrűn csináltunk eddig), de az azonnal nyilvánvalóvá válik, túl sok a motyó, ebben a felállásban nagy túrákat nem fogunk tudni tenni.
Kilátás Santiagóra a szállásunk ablakából
A Calle Tarapacá toronyházainak egyikében vettünk ki egy apartmant három napra, gondolván, jó lesz nekünk a történelmi városrész, hogy egy kicsit szokjuk a chilei forgatagot. Hogy mekkorát tévedtünk, arra az épp az orrunk előtt kibontakozó chilei forradalom világít rá minket.
Lecuccolás után keresünk egy közeli éttermet, ahol bedobunk egy méregdrága chorillanát, mikor a fejünk feletti erkélyről kolompoló lábosok hangjára leszünk figyelmesek. Pár másodperc múlva a szomszédos lakás ablakából is hasonló hang szűrődik ki, alig öt perc elteltével az egész utcát bezengi a monoton kolompolás. A pincér és a környező boltok alkalmazottai kiszaladnak az utcára, ők sem értik, mi ez és mi történik. Barangónak tetszik a dolog, vadul tapsikol, miközben próbáljuk beléerőltetni a tömény chilei street foodot.
Mikor végzünk és fizetünk, a pincér szól, hogyha jót akarunk, visszahúzódunk az apartmanunkban, mert bemondták a TV-ben, hogy délután 4-től tüntetés lesz a parlament előtt, és a Facebookon olyan hírek keringenek, hogy nem lesz túl békés.
A chilei kormány a napokban 12 forinttal megemelte a metrójegyek árát, ami olaj volt a tűzre. A szociálisan amúgy is érzékeny egyetemistáknak ez volt az utolsó csepp a pohárban; negyven év frusztrációját kívánják kivinni az utcára.
A tüntetés előtt még elsétálunk Santiago főterére
A tüntetésektől a korábbi útjainkon sem tartottunk, és ezen attitűdünkön az sem változtat, hogy van velünk egy másfél éves gyerek. S mivel a szállásunk két sarokra van a parlamenttől, szinte mindegy, hogy az utcán vagy a 26. emeleti apartmanunkban vagyunk-e, a tüntetéssel járó nehézségeket tuti nem ússzuk meg.
Sétálni indulunk. A parlament körül megjelennek a katonák, akik kordont húznak az épület köré. A főtéren még minden a szokásos, de érezhető az embereken a feszültség. Többen megállítanak minket, hogy nem kéne az utcán tartózkodjunk egy ekkora aprósággal, mert nemsokára jönnek a vízágyúk. Nem igazán értjük, miért jön a vízágyú, ha a tüntetés még el sem kezdődött.
Chile híres az utcai zavargásokról, amiket az elmúlt években többnyire az egyetemisták indítottak a drága oktatás és egészségügy miatt. A rendszeres balhék miatt a chilei kormány újabban nem tolerálja a gyülekezést, az első adandó alkalommal agresszívan lép fel.
Szinte el sem kezdődik a tüntetés, de a vízágyú már megy
Pontban négykor mi is a parlament előtt vagyunk. Több ezren néznek farkaszemet a kordonok mögött felsorakozó katonákkal, lábosokkal a kezükben. Barangónak nagyon tetszik a dolog, így maradunk. Sokan rohannak oda hozzánk a tömegből, hogy elmondják, most végre véget vetnek a chilei politikusok kétszáz éves ámokfutásának. Elegük van az elnökből, a kormányból és az ellenzékből, akik mást sem tesznek, csak tetszelegnek a gazdasági sikerek dicsfényében, miközben az utca emberének minden nap küzdelem.
A chilei tüntetések mások, mint amiket eddig életünk során átéltünk. Itt tényleg nem szórakoznak egymással a felek, azonnal összeugranak. Délután ötkor eldördül az első gumilövedék, miután felgyulladt egy kuka. Tíz perc múlva már oszlat is a vízágyú, ami a semmiből jelenik meg. Mi is rohanni kezdünk a tömeggel. Barangónak kifejezetten tetszik, hogy a babakocsit nem csak úgy tologatjuk, hanem végre rallyzunk vele.
A chilei tüntetők leghatásosabb fegyvere a lángoló barikád
Elszakadunk egymástól. Azt szerencsére letisztáztuk Erivel, hogyha gáz van, Barangót azonnal hazavisszük, és tudom, hogy Eri ilyen helyzetben nem fog vagánykodni. Én beszorulok a vízágyú és a katonák közé, ők valahol a vízágyú előtt lehetnek. Az erkélyről köveket kezdenek dobálni a katonákra, akik könnygázt fújnak vissza. Én megúszom a gumilövedékeket és a vizet is, csak egy macskakő eltalálja a lábamat. Negyed óra múlva visszatalálok a szállónkhoz, ahová Eri és Barangó már korábban megérkezett. Kicsit vizesek és krákognak a könnygáztól, de jól vannak.
A nap hátralévő részében hol az ablakunkból, hol a toronyház előteréből követjük az eseményeket. Este hét órára hatalmas lángoló barikádok zárják el az utcákat, folyamatosan hallani a lövöldözést. A lábosok folyamatosan kolompolnak. Barangónak annyira bejön a dolog, hogy kitotyog a konyhába, és ő is hoz magának egy lábost a szekrényből.
Mindenki az oszlatást várja
Ételhez kéne jutni, de esélytelen. A toronyház recepciósa nem enged ki minket, azt mondja, úgyis zárva van minden. Kezembe nyom két zacskós levest, amit a hátizsákjából varázsolt elő. Rendes tőle.
Éjfélig tart a ramazuli, utána csend telepszik Santiagóra. Nem igazán alszunk, de ha el is szenderedünk, egy tűzoltó vagy mentő szirénája azonnal felébreszt minket. Talán csak ennyi volt. Ismét kitombolták magukat a fiatalok, Santiago pedig folytatja ott, ahol tegnap délután 4-kor befejezte. Hiú ábránd...
Reggelit kéne szerezzünk. A recepciós azt mondja, ma semmi nem fog kinyitni, ugyanis a tüntetés második hullámát a Facebookon délután 2-re hirdették meg. A TV-ben azt látni, hogy a belvárosi boltok kirakatait betörték, akinek pedig épen maradt az üzlete, elbarikádozta magát.
Elsőként én megyek ki az utcára, ahol még érződik a könnygáz szúrós szaga. Boltot keresek, de nincs semmi. A recepciós azt mondja, talán Las Condesben nyitva lesznek az üzletek, mivel ott nem volt rombolás, de erre azért ne vegyünk mérget.
Nyakunkba vesszük a várost, amit teljesen szétkaptak a huligánok. Minden kirakat betörve, a lámaposzlopok kiborítva, a kukák felgyújtva. Bár az utcaseprők dolgoznak, ekkora mocskot hetekbe tartana összetakarítani. A metró nem működik, mivel a vandáloknak azt is sikerült felgyújtaniuk. Nincs mit tenni, sétálunk, mégha tudjuk is, Las Condes nem a szomszédban van. A Baquedano névre hallgató körfogalomnál olyan könnygázszag terjeng még most is, hogy kénytelenek vagyunk megállni. Erinek és nekem folyni kezd a könnyünk, de Barangó két halk köhintésen túl jól viseli a dolgot.
Jön egy busz. Fel kéne rá szállni, csakhogy Santiagóban csipkártyás rendszer van, az aluljárók és traffikok pedig zárva tartanak. Néhány coyote azonnal megtalálta a piaci rést; a megállókban emelt áron kínálják az amúgy sem olcsó kártyákat. Vicces, hogy az egész tüntetés a jegyáremelés miatt indult, ami után a buszjegyek ára nem pár százalékkal, hanem a duplájára emelkedett.
Las Condest egyelőre nem verték szét a vandálok, de ettől még minden zárva tart
Las Condes emblematikus épületénél, a Sky Costaneránál szállunk le. Itt is minden zárva tart, de szerencsére találunk egy empanadazót, ami előtt hosszú sor tekereg. Két órát kell várnunk, amíg elkészülnek a reggelinkkel, amiből így végül ebéd lesz. Barangó az éhséget is jól viseli, nem csak a könnygázt.
Ezután boltot keresünk, hátha este nem kell hasonlóan kacifántos módon élelem után kutatnunk. Fél óra gyaloglás után rábukkanunk egy zöldségesre, ahol Eri újabb két órát áll sorban néhány szem krumpliért. Addig mi Barangóval sétálunk, és bámuljuk Las Condes luxus villáit.
Las Condesben nyugalom van, de valószínűleg ez nem tart sokáig
A szállóig sétálunk. Kis utcákon gyaloglunk végig, ott kevésbé érezni a könnygázt. Mire visszaérünk, a tüntetés már javában zajlik. Ezúttal megússzuk a vízágyút, de ettől függetlenül megszületik a döntés: minél előbb el kell hagyni Santiagót! Az ám, csakhogy most veszem észre, hogy vagy elhagytam, vagy magammal sem hoztam a fényképezőm aksiját, így fotóboltot keresve kénytelenek vagyunk kitölteni a Santiagóra szánt három napot.
A tüntetések második napján már ebédidőben megkezdődik a mozgósítás
Másnap ismét Las Condes felé vesszük az irányt, lévén ott vannak a bevásárlóközpontok, de nem járunk sikerrel. Egész nap megyünk, de semmi, minden zárva tart. A hírekben azt mondják, a tüntetéshullám kiterjedt Chile minden részére. Aricától Punta Arenasig kijárási tilalmat rendeltek el, este 8 után senki nem tartózkodhat az utcákon. Ez persze a tüntetőket nem érdekli, ma is éjfélig tart a kergetőzés, gyújtogatás, lövöldözés. A hajnali hírekből megtudjuk, hogy az éjszaka során több tüntetőt lelőttek. A katonaság a gumilövedéket lecserélte éles lőszerre.
Szerencsére a határzár előtt sikerül elhagynunk Chilét
Nem, nem Santiagót kell elhagyni, hanem Chilét. El innen, amíg még járnak a buszok. A terminál tele van emberekkel, mindenki hatalmas bőröndökkel várja, hogy felférjen egy Mendozába tartó járatra. Állítólag a reptér is blokád alá lett vonva, így légi úton az országot elhagyni nem lehet. Mázlink van. Sikerül egy buszra szereznünk két jegyet.
Fent a havasokban, közel az argentin határhoz
Három nappal ezelőtt még azt hittük, idén Chilét utazzuk körbe alaposabban, de ezt most el kell felejteni. Szegény Eri hiába olvasott el mindent az országról, hogy tudja, mit lehet és mit nem egy gyerekkel, most a rögtönzés ideje jön. A határátkelő 3200 méteren van. Ekkora magasságba egy másfél évessel nem túl szerencsés az utazás, ha az nincs szoktatva a magashegyi körülményekhez. Barangót persze ez sem érdekli, neki mindenhol jó. Amíg arra várunk, hogy a buszunkat átnézzék a vámosok, másfél éves kisfiunk kavicsokat dobál az Aconcagua lábánál.
Barangó első magashegyi élményét az Aconcagua lábánál éli át
Ha másra nem, arra az elmúlt három nap mindenképpen jó volt, hogy megtudjuk, Barangó rendkívül rugalmas. Mindegy neki, hol vagyunk, mit csinálunk, csak egy a fontos, velünk legyen. Irány hát Argentína! Végülis itt se jártunk jó rég óta...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
