Ismét bebizonyosodik, hogy útikönyvek alapján utazni butaság. A San Luis környéki híres látnivalók rendkívül unalmasak, de a várostól északra húzódó hegyvidék senki által nem járt vonulatai egyszerűem elvarázsolnak minket. Carolina környékén szép ásványokkal ismerkedünk, majd rátalálunk a Föld talán legjobb kondorkeselyű megfigyelőhelyére. San Francisco faluja pedig az eddigi legszebb argentin település, ahol jártunk.
Ezúttal is három napra béreltünk autót, így két napig még szabadon mozoghatunk San Luis környékén. Azt San Rafael óta tudjuk, hogy a síkvidék sok izgalmat nem rejt Argentínában, így a San Luis-hegység felé fordítjuk a kormányt, hátha látunk valami szépet a nagyjából 150 kilométer hosszan elnyúló, 2000 méter magas rögvidéken.
Nehéz a tervezés, mert a hegység van olyan kiterjedt, hogy két nap alatt kocsival se lehessen bejárni, ráadásul az utakról és azok minőségéről sincs túl sok infónk. Nagyjából azt sikerül kiderítenünk, hogy a 9-es számú út La Carolináig aszfaltozott, de hogy onnan le lehet-e menni a 146-os főútra vagy vissza kell-e forduljunk, nem tudjuk.
Egy dolog biztos, El Volcan felé kezdjük az utazást, lévén ez a település a San Luis-i lakosok közkedvelt hétvégi kirándulóhelye, így biztosan rejt valami látnivalót. Mielőtt azonban megérkeznénk a faluba, teszünk egy rövid kitérőt San Luis egyetlen megmaradt történelmi épülete felé, a Juana Koslayban található Osorio-házhoz.
Ebben a házban húzta meg magát San Martin a függetlenségi háborúk idején
Az Osorio család San Luis egyik legnagyobb földbirtokos famíliája volt, de nem emiatt érdekes az apró vályogház, hanem azért, mert a függetlenségi háborúk idején San Martin ebben a házban húzta meg magát. A múzeumként funkcionáló lak igen apró, de legalább találtunk valami történelmit San Luisban, ami említésre méltó.
A függetlenségi háborúnak szentelt emlékmű nem túl látványos
A házikótól nem messze állították fel a függetlenségi emlékművet. Nem egy nagy eresztés, ráadásul eléggé kiesik, így nem is túl népszerű látványosság még a San Luis-i lakosok körében sem.
Menjünk Bodri, nincs itt semmi látnivaló
El Volcan a Cruz de Piedra-víztározótól nem messze található. Azért szeretik, mert a falun keresztülfolyó patak völgyében fák nőnek, és ugye abból errefelé nem sok van. Ennél többet azonban a falu nem tud. Az épületek jó része nyaraló vagy vendégház, az egyetlen hely, ahol érdemes megállni, a Nuestra Señora de La Guardia parókia, aminek van egy kedves parkja, de turista szemmel El Volcan teljesen érdektelen.
A Cruz de Piedra-víztározó El Volcan határában
Gyorsan visszapattanunk a kocsiba, és irány a hegyvidék, hátha ott több mindent látunk. Trapichéig síkvidéken át vezet az út, amin meglehetősen kevés autó közlekedik. Ami azonban szembetűnő, hogy az út szélén sok helyen felbukkan egy Difunta Correa nevű kegyhely, amit mindenhol műanyag palackok borítanak be.
El Volcan egyetlen látványossága egy az apró templom és a hozzá tartozó parókia
Ami Észak-Argentínában Gauchito Gil, az Közép-Argentínában Difunta Correa. Difunta Correa egy asszony volt, aki csecsemőjével vándorolt a sivatagban, hogy újra láthassa a szerelmét. Eltévedt, kimerült. Lefeküdt egy fa alá, gyermekét a mellére helyezte, majd szomjan halt. Másnap gaucsók leltek rá, de csodával határos módon a halott anya melleiből még folyt a tej, így a gyermeke túlélte a sivatagot. Azóta Közép-Argentína sivatagjaiban az út szélén kegyhelyeket állítanak, ahová az emberek vizet visznek Difunta Correának. Egyik oldalról megemlékezés a múltról, másik oldalról áldozat az úton levőkért, akik kénytelenek ma is keresztülvágni a sivatagon. Az, hogy a végén szegény Difunta Correa belefullad a műanyag palackokba, már nem számít. Persze nevezhetjük szelektív hulladékgyűjtésnek is.
Egyike a roppant ízléses Difunta Correa kegyhelyeknek
Trapiche után megváltozik a táj. Az unalmas legelőket kopasz sziklák és köztük megbújó zöld völgyek váltják. Az első ilyen völgy a Siete Cajones, amit egész Trapichében nagy betűkkel hirdetnek. Nos, a Siete Cajones valószínűleg csak azért érdekes, mert ez a legközelebbi fürödhető folyó San Luishoz, amúgy nincs itt a világon semmi. Érdekes, hogy amit az argentinok érdekesnek tartanak, az mennyire érdektelen a külföldinek. Valahogy így vagyunk mi magyarok a Balatonnal, amiről azt hisszük, világszám, közben a külföldi hátizsákosok messze elkerülik.
A 9-es út amúgy egész jó állapotban van, könnyen vezethető, forgalom hiányában pedig lehet nézelődni. Amint elhagyjuk a népszerű üdülőfalvakat, megmutatja magát az a táj, amiért ma útrakeltünk. Fantasztikus rögvidéken át vezet az út, ami mentén itt-ott feltűnik egy-két farm és virágzó völgy. Ezek közül a legszebb talán a Valle de Pancanta, ami mögött ott magasodik Carolina jellegzetes hegye, a Cerro Tomolasta.
A Valle de Pancanta egyike a környék legszebb völgyeinek
A nagyjából kétszáz lakosú Carolina San Luis egyik legrégebbi alapítású települése. A 18. század végén érkeztek az első telepesek, akik aranybányát nyitottak a Tomolasta gyomrában. Az aranyat Chilébe szállították, mert Santiago közelebb van, mint Buenos Aires, azonban elég messze ahhoz, hogy pár évtized után gazdaságtalan legyen a nemesfém fuvarozása. Carolina bezárta bányáit, a bányászok pedig szétszéledtek. Néhány család maradt csupán, akiknek nem maradt pénzük a költözésre. Az ő leszármazottaik élnek most is itt, illetve az a néhány vállalkozó kedvű San Luis-i, aki próbál turizmust kreálni a falu múltjából.
Akár egy badacsonyi pince is lehetne, de ez Carolina temploma
A bányatúrát Barangóra való tekintettel kihagyjuk, de nem bánjuk, mert voltunk korábban aranybányákban, így sok újdonságot a vezetett kirándulás amúgy sem tartogatna. Helyette teszük egy sétát a faluban, majd felkeressük az ásványmúzeumot, ahol az arany kísérőásványai láthatók. Hatalmas pirittömbök mellett színes kristályokat is a kezünkben foghatunk. A többségük eladó, jóval olcsóbban, mint Wandában. Pedig, mint megtudom a múzeum üzemeltetőjétől, sok kő nem is innen, hanem pont Wandából származik.
Carolina legizgalmasabb helye az ásványmúzeum
Carolinát két irányba lehet elhagyni. Vagy azon az úton, amin jöttünk, vagy előrefelé, San Francisco del Monte de Orónak. Most veszem észre, hogy reggel elfelejtettem tankolni, a kocsiban pedig alig van benzin. Kénytelenek vagyunk az ismeretlen felé venni az irányt, mert arra van a legközelebbi benzinkút; San Luist a jött úton nem érnénk el. És de jó, hogy nem tankoltam! Ha lenne benzin a kocsiban, valószínűleg nem jövünk erre, és akkor nem látjuk a San Luis-hegység legszebb vonulatait.
Ezért a tájért megérte nem tankolni
A 9-es út San Francisco felé, ha nem is olyan jó minőségű, mint volt idáig, de járható, és a táj valami egészen káprázatos. Kicsit újra az Altiplanón érzem magam, csak itt nincs légszomjam, mint volt Peruban és Bolíviában. Az ichu fűre emlékeztető gyepeket termetes marhák legelik, mögöttük csodaszép hegyek magasodnak. Rengeteg kőerdőt látunk, amik jó részét a szél preparálta ki, de vannak mélyen bevágódott patakmedrek is.
A táj egészen káprázatos
Barangó elalszik, így kedvünkre állhatunk meg nézelődni, fényképezni. Egy óra múlva megérkezünk a 9-es út legmagasabb pontjához, a Cerro El Amagóhoz, ahol egy apró rádiótorony áll. Az alig tíz méter magas pózna körül vagy két tucat kondorkeselyű repked. Sokszor láttam már kondort, de ilyen sokat és ilyen közelről sehol. A Colca-kanyon Cruz del Condorja a kanyarban sincs ahhoz, amit a Cerro El Amago tud. Persze itt nincsenek turisták, sőt, senki nincsen rajtunk kívül, így a kondorok zavartalanul körözhetnek az égen. Barangó megébred, így ő is kikerekedett szemekkel nézi a Föld legnagyobb madarait.
Ehhez hasonló kőtengerek kísérik utunkat
Jó fél órán át bámuljuk őket, ez idő alatt mindössze egyetlen kocsi halad el mellettünk. Hihetetlen, hogy az útikönyvek El Volcant és Trapichét ajánlják az utazónak, ezt a fantasztikus helyet pedig meg sem említik.
Ennél jobb kondorleshez még nem volt szerencsénk utazásaink során
A hágóból amúgy fantasztikus a kilátás az alattunk elterülő San Francisco del Monte de Oróra és az előte elterülő víztározóra. A kanyargós úton sokáig tart, amíg elérjük a vízpartot, cserébe jó sokáig élvezhetjük a tájat.
San Francisco del Monte de Oro felé sem csúnyább a táj
San Francisco del Monte de Oro, ahogy az a nevéből is kitűnik, a közeli aranybányáknak köszönheti létezését. Miután Carolina bezárt, sokan áttették a székhelyüket ide, azt remélvén, innen könnyebben szállíthatják majd a nemesfémet a városok irányába. Nem így történt, így San Francisco pár évtizeddel Carolina után ugyancsak bezárta bányáit, viszont a falu nem néptelenedett el, ugyanis ekkor robbant be San Luisban a kolerajárvány, ami elől százak menekültek San Franciscóba. Ekkor, 1869-ben épült meg a falu temploma, de nem ez San Francisco emblematikus épülete, hanem a régi főtér sarkán álló Sarmiento iskola, ami a későbbi elnök, a kötelező oktatást Argentínában bevezető Domingo Faustino Sarmiento első munkahelye volt. A mindössze 15 éves Sarmiento bányászcsaládok gyermekeit tanította írni, olvasni, ami ekkortájt Argentína ezen részén nem volt divat. Ekkor még Sarmiento sem gondolhatta, hogy negyven évvel később Argentína elnöke lesz, akinek hála az országban felszámolták az analfabétizmust.
Ebben a pici házban tanította a 15 éves Sarmiento írni és olvasni a bányászok gyermekeit
San Francisco régi főtere nagyon kellemes hely, akár még kolumbiai plazának is elmenne. A másfél kilométerrel arrébb lévő új faluközpont már kevésbé látványos, viszont sokkal nyüzsgőbb. Eddigi utazásunk talán legkellemesebb meglepetése ez a falu, ami a széles utcákat leszámítva egyáltalán nem olyan, mint az argentin falvak általában.
San Francisco 1869-ben emelt katolikus temploma
Megtankolunk, aztán a lemenő nap fényében megindulunk a 120 kilométerre fekvő San Luis felé. Holnap a hegyvidék másik oldalát és La Puntát keressük majd fel.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
