Peru egyik újabban épült, de talán legkevésbé használt útján utazunk VRAÉ-ba, a perui kábítószer-termelés hazájába. Gyönyörű, egész napos utazásunkat hegyomlások nehezítik, de szerencsére megússzuk, bár kevésen múlik. Az Apurímac-folyó völgyének drogközpontja fölött látogatást teszünk Paititi legendás romvárosánál, amiről kiderül, hogy természetes eredetű. Kalandos napon vagyunk túl.
Kiteniben úgy ünnepeljük a sikeres Espiritu Pampa gyalogtúránkat, hogy arra valószínűleg a falu sokáig emlékezni fog. Az apró település a camiseai gáz elosztóbázisa, amit rengeteg mérnökember látogat, a boltok pedig rájuk szakosodva egészen minőségi portékát árulnak. Cuzcóban nem jutottunk olyan könnyen rumhoz, mint itt, aminek meg is lesz az eredménye. Este tízkor, amikor az ötödik palack Flor de Cañát bontjuk fel a főtéren, a rendőrség kedélyesen felszólít minket, hogy azt már jobb lenne, ha a hotelünk teraszán fogyasztanánk el. Azt mondják, Kiteniben tilos alkoholt fogyasztani a közterületeken, de lévén errefelé soha nem látnak turistát, a helyiek megkérték őket, hadd maradhassunk, ők pedig teljesítették az amúgy folyamatosan minket bámuló falusiak kérését. Mostanra azonban mindenki hazatért, így itt az ideje, hogy mi is inkább a hotelben dajdajozzunk, ne a főtéren.
A szállón még lecsúszik további két palack, így a csapat még részeg, mikor Piojito hajnalok hajnalán megérkezik értünk. A rumban az a jó, hogy nehéz tőle másnaposnak lenni, így nem kell attól tartsunk, hogy a Pichariba vezető úton bárki is megálljt parancsol levegőzés céljából.
Nem a tegnap elfogyasztott rum, hanem a táj miatt állunk meg sűrűn
Piojito magával hozta a feleségét és a kiskutyájukat, mivel korábban még soha nem jártak Pichariban, és kíváncsiak, milyen arrafelé az élet. Kicsit szűkösen vagyunk, de ez senkit nem zavar; a csapat az Espiritu Pampa túra során szépen összekovácsolódott.
Kepashiato faluja távolról jobban néz ki, mint közelről
Első megállónkat negyven perc autózás után tartjuk. Kepashiato az utolsó település VRAE (Valle Rio Apurímac y Ene) előtt, így keresünk egy kifőzdét, ahol lehet inni egy kávét.
A falut ugyanúgy macsiguengák lakják, mint az Urubamba partján fekvő Camiseát. Kepashiato a közösség legdélebbi települése, s mivel messze fekszik a macsiguengák magterületétől, az itt élők kellőképpen asszimilálódtak. No, nem mintha Camisea lakóit nem ragadta volna magával a globalizált világ. Arról, hogy a gáz hogyan rombolta szét az egykori közösséget, már írtunk korábban, így ezzel most nem foglalkoznék részletesebben. Legyen elég annyi, hogy Kepashiato pont olyan múltját vesztett falu, mint a macsiguengák legtöbb települése.
Az ember nem ilyennek képzel egy indián falut
Kepashiato után földúton utazunk tovább. Piojito soha nem járt még erre, így kénytelen magát rám bízni. Alig két hete jöttem itt végig, és bár terepjárón ültem, azt sikerült megállapítanom, hogy a hegyomlások ellenére az út egészen jó állapotban van, így kisbusszal is tudjuk majd teljesíteni a távot. Sofőrünk nem egy félős gyerek, ezt kijelenthetjük az elmúlt napok tapasztalata alapján, de azért ez az utazás neki is emlékezetes marad.
Az út a táj mellett a hegyomlások miatt is emlékezetes marad
No, nem a táj miatt, mivel az a szokásos (hegyek, vízesések, esőerdő), hanem az elmúlt napok esőzéseinek nyomán kialakult földcsuszamlások miatt. Több ilyenen is átkelünk, de valahol féltávnál az egyik leszakadás megálljt parancsol. Nem csak nekünk, mindenkinek, aki ezen az úton utazik. Nincsenek sokan, mindkét irányban öt-hat autó várja, hogy a folyó által lerombolt utat kiássa az erre a célra itt tartott markoló.
Ezek a sziklák sem maradnak sokáig a helyükön
Egy órán át túrja a köveket, de elég szélmalomharcnak tűnik a munka, ugyanis a folyó megállás nélkül hordja vissza az útra a sziklákat. Aztán egyszer csak odébb áll, és megnyitja az utat a kocsik előtt. Azok pedig stílusosan, ahogy a peruiak szoktak, megindulnak egymással szembe, hogy sűrű "putamadrézás" mellett letolják egymást az útról. Szerencsére Piojito nyugodt gyerek, így nem áll le versengeni a terepjárósokkal.
Negyven solomba kerül, hogy a markolós srác elvégezze a rá bízott munkát
Mire mindenki átér, az utat ismét elképesztő mennyiségű hordalék borítja. Piojitóval próbálunk egyeztetni a markolóssal, hogy tolja el újra a hordalékot, de ő nem akar egyetlen kocsi miatt ismét gépre ülni. Negyven solom bánja, hogy rábírjam a srácot arra, amiért amúgy az útkezelő fizeti.
Nem sokon múlt, hogy Piojito beboruljon a szakadékba
Miután végzett, Piojito feleségével beül a kocsiba, mi srácok pedig nekivetkőzünk, hogyha elakad, gyorsan ki tudjuk tolni a törmelékből, nehogy egy nagyobb szikla a mélybe taszítsa. Sofőrünk teljes sebességgel megy bele a sárba, mi pedig rohanunk utána. Térdig gázolunk az iszapos vízben, de szedni kell a lábunkat, mert Piojito - ahogy várni lehetett - elakad. A kaszni felfogja a fentről érkező köveket, a víz azonban továbbfolyik alatta és belekap a kisbusz túloldalán felhalmozódó hordalékba. Olyan sebesen mossa le a kavicsokat az útról, hogy a kocsi fara kezd megdőlni, épp a szakadék felé. Nekifeszülünk és toljuk, közben Piojito nyomja a képünkbe a saras vizet. Néhány lökéssel sikerül kibillentenünk a kövek közül, így megússzuk, hogy a kisbusz a mélybe zuhanjon.
Ezután a hátunkon áthozzuk az iszapon a lányokat, majd nyakig retkesen visszaszállunk a kocsiba. Kicsit odébb találunk egy tiszta vizű patakot, amiben kisuvickoljuk magunkat. Remélem, több hegyomlás nem lesz!
A túravezető ahol tud, segít
Szerencsére a többi leszakadást könnyebben vesszük, így öt óra utazás után épségben érkezünk meg Cielo Punkuba. Ez a pont a legmagasabb az Urubamba- és az Apurímac-folyót összekötű úton, és mint ilyen, kitűnő kilátással bír mindkét völgyre. Nem véletlen, hogy ide telepítették azt a katonai ellenőrző pontot, ami a VRAÉ-ból Cuzcóba szállítandó drog felkutatásáért felel. Két hete darabokra szedték itt a zsákomat, nehezen értették meg, hogy mezei turista vagyok, és nem csempészek kokaint. Mert hogy az az idegen, aki VRAÉ-ban megjelenik, az általában a drog miatt teszi. Pedig VRAE nem csak a kábítószer, hanem például Mancopata miatt is érdekes.
Kilátás Cielo Punkutól
Mancopatát 2007-ben fedezték fel és struktúrája miatt erőddé avanzsálták. Sőt, egyesek kikiáltották magának Paititinek, az inkák legendás városának. Aztán 2017-ben mindenkit letört a felfedezés: Mancopatát nem emberi kéz, hanem a természet alkotta. Pár évvel ezelőtt hallottam róla először, és már akkor tudtam, egyszer látnom kell.
VRAE felé nem zaklatnak, de a másik irányba darabokra szednek a katonák
Ez a pillanat most érkezett el. Az Apurímac partján fekvő Chirumpiariban próbálunk infót szerezni arról, miként juthatnánk el a természetes eredetű romvároshoz, de a helyiek nem igazán tudnak segíteni. A többség hallott róla valamit, de errefelé az emberek fantáziáját jobban mozgatja, ha egy sollal emelkedik a kokalevél ára, mint az, ha megtalálják Paititit az erdő mélyén.
Chirumpiari háttérben az Apurímac-folyóval
Lobo falujában már okosabbak leszünk. Egy öszvérét terelgető idős úr pontos útbaigazítást ad, így könnyedén bukkanunk rá az amúgy kitáblázatlan Mancopatára. A hely előtt van egy parkoló és egy bárszerű épület, de sehol egy lélek. Piojito feleségét hátrahagyjuk, ha jön valaki, tudjon minket értesíteni.
Chirumpiari pont ugyanolyan szép, mint bármelyik falu a környéken: semennyire
Mancopatát tíz perc sétával érjük el. Az "erőd" nem nagy, viszont annál izgalmasabb. Jogos, hogy tíz éven át azt hitték, mesterséges eredetű, mert bár végzettségemet tekintve földrajz tanár vagyok, a kövek szabályossága és rétegződése engem is összezavar.
Hihetetlen, de ezt a macskaköves utcát a természet formázta
Mint később megtudom, az "épületek" közötti lépcsőket már a felfedezés után alakították ki, ami nyilván nem segítette a régészek és geológusok munkáját. Sok ehhez hasonló erodálódott felszín van a világban, de ennyire kevés természeti képződmény tudja megtéveszteni az embert.
A csapatnak is nehéz elhinnie, hogy Mancopata nem mesterséges építmény
Bóklászunk egy fél órát a macskaköves utcákon és a szabályos teraszokon, majd visszatérünk a kocsihoz. Épp ekkor megy el mellettünk egy teherautó, ami csurig van pakolva benzines hordókkal. Furcsa látvány, mert miért visz bárki is több ezer liter gázolajat egy földúton a hegyekbe?! A többiek még nem, de én már tudom a választ.
A lépcsőket és a kőtornyokat már a hely felfedezése után építették önjelölt romváros készítők
Lobo VRAE egyik legnagyobb drogelosztó helye. Korábbi környéken tett útjaimról tudom, hogy minden évben van egy nap, amikor szabad kokainvásárt tartanak a falu főterén. Efelett a nap felett a rendőrség is szemet huny, amit két okból tesznek. Egyrészt nem kell lövöldözni, másrészt még pénz is üti a markukat.
VRAE a Föld legnagyobb kokaintermelő vidéke, itt cserél gazdát a perui kábítószer 80 %-a. A völgy önmagában annyi drogot állít elő, mint egész Kolumbia, és kétszer annyit, mint Bolívia. Ennek fényében érthető, hogy a perui drogmaffia apraja-nagyja ide fészkelte be magát. Van nekik elég gondjuk egymással, nem akarnak még a rendőrséggel is vesződni, ezért búsásan megfizetik az itt állomásozó szerveket, akik - Pablo Escobar után szabadon - inkább a pénzt választják, semmint az ólmot.
VRAE a Föld legnagyobb kokaintermelő helye
Persze a helyzet nem fekete vagy fehér. Az állam sokat áldoz a drogkereskedelem felszámolására, ezért kellenek kirakat akciók, amik után nagynak számító fogással büszkélkedhet a rendőrség. Ezek többsége azonban megrendezett balhé, csak azért vannak, hogy a drog szabadon áramolhasson az USA és Európa felé.
A kokain útja Kimbirin át vezet
A VRAÉ-ban zajló drogháborúról az az Ancelmo barátom mesélt, aki több mint három évet húzott le a völgyben aktív korában. Azt mondta, életében nem volt annyira kiszolgáltatott, mint azokban az években, amikor meg kellett védeniük a völgy lakóit a paramilitárisoktól és a Fényes Ösvény gerilláitól. Ő azt állítja, az egész egy jól megrendezett átverés volt. Mindenki tudta, miről van szó, de senki nem tudta, hogy a másik is tudja-e. VRAÉ-ban annak ellenére tabu a kokainról beszélni, hogy Lobótól Puerto Enéig szinte mindenki abból él. Volt, hogy központi utasításra olyan emberek védelméért feleltek, akik a rendőri jelenlét előtt gondolkodás nélkül irtották az őslakosokat. Nem tudhattad, hogy a szomszédod melyik kartelnek dolgozik, paramilitáris-e, esetleg gerilla. Ancelmót végül áthelyezték Limába, de éveken át tartott, amíg feldolgozta a VRAÉ-ban töltött időt.
Megkérdezheted, hogy akkor mégis mi a fenéért szervezek ide utazást? A válasz egyszerű: VRAE Peru legcsodásabb helye. Bármerre nézel, gyönyörű zöld hegyeket láthatsz, amikről hatalmas vízesések szakadnak alá. És nem utolsó sorban itt élnek az asháninkák, akiknél kevés viccesebb indián közösség él Dél-Amerikában. A cél nem más, mint hogy megismertessem a Mirador-csapat tagjait ezzel a remek törzzsel, és ehhez végig kell utazni a völgyön.
Naplemente után futunk be Pichariba
Este hat óra magasságában futunk be Pichariba. A Hotel Quillabambában szállásoljuk el magunkat, ahol azt mondják, van meleg víz, de valójában nincsen. Kár, mert a következő napokban biztos nem lesz lehetőségünk zuhanyozni...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
