Az elmúlt évtizedek legnyugodtabb dél-amerikai országa, Chile, forrong. A híresztelésekkel ellentétben nem a metrójegy 12 forintos áremelkedése verte ki a biztosítékot a tüntetőknél, hanem az, hogy az országban Pinochet bukása óta egyetlen politikus sem hirdetett harcot az osztálykülönbségek leküzdésére. Chile a gazdasági mutatók alapján a kontinens legfejlettebb állama, a lakosság azonban ebből nem sokat érez. A mélyszegénység sehol nem annyira látványos, mint Chilében, ahol a keresetek közép-európai szinten vannak, az árak viszont nyugat-európaiak. Ehhez társul egy fejletlen szociális háló, ami a szegényeket még szegényebbé teszi. Hogy mire mennek a tüntetők? Jó kérdés. Az is lehet, hogy lángba borítják az egész kontinenst.
A sajtó szenzációhajhász módon a chilei tüntetéseket a metrójegy árának emelésével magyarázza. Nagy ritkán befut egy-egy mélyebb cikk arról is, hogy a jegyáremelés csak a jéghegy csúcsa, a problémát valójában a gázár- és adóemelések generálták, ezért vannak most százezrek az utcán Santiagóban, és ezért haltak meg az elmúlt egy hétben 19-en. A valóság azonban ennél sokkal összetettebb, aminek megértéséhez ismernünk kell Chile történelmét.
A tüntetések elhagyhatatlan eszközei, a lábos és a kanál azt jelképezik, hogy a chilei emberek többségének nincs mit enni
Ahogy Dél-Amerika országainak többségében, úgy Chilében is a gyarmati időkből visszamaradt feudális viszonyok és a hidegháború találkozása gerjesztette azt a politikai rendszert, aminek hibáira a napokban a chilei lakosság tüntetésekkel felelt. Tudni kell, hogy a spanyolok kivonulása után kontinensszerte a kreolok (Dél-Amerikában élő többed generációs spanyol családok) sajátították ki a politikát és a gazdaságot, hozzáférést kizárólag azoknak engedélyeztek, akik elfogadták a játékszabályokat.
A 19. század az országok szuverenításának kialakításáról szólt. Ebben az időszakban Chile számtalan forradalmat élt át, amiknek gyújtópontjában az emberi jogok és a szegények földhöz jutása állt. Bár egy-egy lázadás lezárásaképpen születtek látszatintézkedések, a kreol vezetésnek valójában két célja volt: megszerezni Perutól és Bolíviától a rézben és nitrátban gazdag andoki vonulatot, valamint elnyomni a lázadásokat szító mapucse indiánokat. Mindkét területen sikereket értek el. A szomszédos országokkal való kiegyezés valójában Perura és Bolíviára volt hízelgő, a mapucsékat pedig kvázi rezervátumokba zárták.
Általában délután 2 körül kezdődnek a tüntetések, a katonaság és rendőrség azonban már órákkal korábban a helyszínen masírozik
Chile első felemelkedéséhez a világháborúk vezettek. Bár Dél-Amerika kimaradt a harcokból, Chile szerepe igen fontossá vált, hiszen nyersanyagaival (főként a rézzel és a nitráttal) az amerikai hadiipar fontos beszállítója volt. Nem véletlen, hogy a 2. világháború után számtalan andoki bánya felügyeleti joga amerikai bányaipari vállalatok kezébe került. A változást az 1960-as évek vége hozta el, ekkor ugyanis a marxista szemléletű Salvador Allende került az elnöki székbe. Allende államosította a bányák többségét, a bevételt pedig a szociális háló megerősítésére fordította. Mivel regnálása zavart okozott az Egyesült Államok fegyvergyártásában, Allendét el kellett mozdítani az ország éléről. Ehhez remek alapot szolgáltatott a külföldi befektetések hiányából fakadó 300 %-os infláció és a fedezet nélküli pénzkibocsátás, ami 1973-ban tüntetésekben csúcsosodott ki. Az ügy érdekessége, hogy az utcai megmozdulások nem Allende ellen, hanem mellette szóltak, ez azonban nem érdekelte a Nixon-kormányt; Allendének mennie kellett. Bár közvetlen bizonyíték nincs, de számtalan közép- és dél-amerikai példa alapján kijelenthető, a chilei elnököt az amerikaiak puccsolták meg, az elnöki székbe pedig a hadsereg főparancsnokát, Augusto Pinochetet ültették.
Pinochetnek két feladata volt. Egyrészt biztosítania kellett a chilei nyersanyag zavartalan áramlását az Államokba, másrészt fel kellett számolnia az országban a kommunista gócokat. Ezt kizárólag diktatórikus módszerekkel lehetett véghez vinni, így a következő évek a tisztogatásokról szóltak. Mivel Chile földrajzi fekvésének köszönhetően társadalmilag rendkívül sokszínű (és így megosztott) volt, a gerillamozgalmak nem tudtak megerősödni, lokális tömörülések maradtak. Az ilyeneket sokkal egyszerűbb volt felszámolni, mint például Kolumbiában a jól szervezett FARC-ot vagy Nicaraguában a hatalomra kerülő szandinistákat. Az 1970-es évek végére a szocialista Chile eszményképe végleg szertesfoszlott, amire a vezetés kapitalista ideológiája gazdasági bummal válaszolt. Chile a nemzeztközi tőke kezébe került, s miután a Szovjetunió összeomlott, már Pinochetre se volt szükség.
Olyan sztorit is hallottunk, hogy azokat a tanárokat, akik a tüntetéseken részt vesznek, másnap kirúgják az állásukból
Chile azóta is vadkapitalista, az országban minden a pénzről szól. Olyannyira büszkék a lassan negyven éve vágtázó gazdaságukra, hogy újabban Dél-Amerika Németországaként emlegetik magukat. A gazdasági adatokat nézve Chile tényleg kiemelkedő nem csak a kontinensen, de világviszonylatban is, hiszen kevés ország tudta röpke 15 év alatt megháromszorozni a GDP-jét. Chile megtette, amivel ha nem is párhuzamosan, de a bérek is nőttek. Ma Costa Rica mellett Chilében a legmagasabbak a fizetések, amik nem érik el ugyan a nyugat-európai szintet, de a közép-európai átlagokat már jócskán meghaladták.
Akkor pontosan mi is az oka a lassan forradalommá alakuló tüntetéseknek? Az, hogy amíg a chilei gazdaság szépen gyarapodott, az ország szegényebb rétegei egyre inkább leszakadtak. Pinochet bukása óta teljesen mindegy volt, hogy ki az elnök és milyen pártok alakítottak kormányt, az Allende által megálmodott szociális háló kiépítése felé senki nem tett lépéseket.
A tüntetők elkeseredésükben mindent felgyújtanak, amit csak érnek
Chilében az öt állami egyetemre 130 magán felsőoktatási intézmény jut, az egészségügy pedig az állami kórházakban is fizetős. Mindezt úgy, hogy egész Dél-Amerikában Chilében a legmagasabb az adó. Továbbá a mostani elnök testvére, José Piñera, még Pinochet idejében privatizálta az állami nyugdíjakat, és magánnyugdíjpénztárakat hozott létre (mely rendszerből sokan egyszerűen kimaradtak), aminek 2008-as megreformálása sokak helyzetén tovább rontott. A kötelező szabadságolás csak az állami és nagy vállalatoknál van, a privát szférában a dolgozókat határozott idejű szerződésekkel alkalmazzák, így az alacsony keresetűeket nem védi semmi. Nem ritka, hogy a munkavállalók egy héten hat napot dolgoznak. Bár a nettó átlagbér megközelíti a havi 900 US$-t, az ország lakosságának több mint fele minimálbérből, havi 450 dollárból próbál megélni. Ez ugyan jóval magasabb a magyar átlagnál, de Chilében az árak is magasak. Elég csak a mostani tüntetések szikrájaként emlegetett metrójegyet említeni, ami nemzetközi viszonylatban ugyan nem drága (kb. 350 forint az emelés után), de bérlet nem lévén havi átlag 18 000 forintos kiadást ró a munkavállalók nyakába, ami a minimálbér csaknem 15 %-a.
Hiába tehát a gazdasági csoda, ha az emberek megélhetése nehézkes. Lehet Chilét Németországhoz hasonlítani, de Berlin külvárosa nem ragad a mocsoktól, a lakótelepek között nem földutak vezetnek és a legkisebb falvakban is van vezetékes víz. Chilében ez nem evidencia, sőt! Elhagyva a városokat pont ugyanolyan szegénység jön velünk szembe, mint a vidéki Bolíviában vagy Peruban. Ezzel párhuzamosan a politikai és gazdasági elit Pinochet óta az emberek orra alá dörgöli a gazdasági sikereket, amiből most lett elegük.
A tüntetésen mindenki részt vesz, még a vegánok is, akik alkotmányba szeretnék foglalni, hogy az állat nem élelmiszer
Felmerülhet a kérdés, hogy miért nézték tétlenül a chileiek több mint negyven éven át azt, ami körülöttük zajlik? Erre a választ a néplélekben kell keresni. A Pinochet-diktatúra egy valamire megtanította a népet: ha lapítasz és hallgatsz, engednek dolgozni. Ha hangoskodsz, úgy járhatsz, mint több százezer honfitársad, akiket politikai nézeteik alapján bebörtönöztek, megkínoztak vagy élve elástak. A chileiek többsége inkább behúzta fülét-farkát, és az ablakból figyelte, miként alakul az élete. A mostani az első generáció, akiket már nem bezárkózva neveltek, ők azok a fiatalok, akik felszólalnak az elmúlt évtizedek igazságtalanságaiért. A 40-es korosztálytól felfelé a többség fél, mert tudják, mit jelentett a véleménynyilvánítás az 1990-es évek előtt. A fiatalok azonban tombolnak, mert felettük már nem lebeg a Pinochet-diktatúra szelleme. Nem tudják elképzelni, hogy a politikai elit megpróbálna ismét a katonai diktatúra eszközeivel élni csak azért, hogy fenntartson egy hazug és csak keveseknek jó rendszert.
Santiago utcáin az elmúlt negyven év elfojtásai jelennek meg. A tüntetések nem a metrójegyről szólnak, mégcsak nem is a magas adókról vagy a fizetős egészségügyről. Arról szólnak, hogy Chile számoljon le végre az ország élén tespedő, feudális viszonyokat fenntartó politikai elittel. Piñera pár napja visszavonta a metrójegy árának emeléséről szóló rendeletet, tegnap pedig benyújtott a parlament elé egy nyugdíjemelésről szóló javaslatot, amit el is fogadtak. Mindez azonban nem sokat jelent, ugyanis a tüntetések mára túlmutatnak a megélhetési problémákon. Chile egyszerűen szabadulni akar a két évszázada regnáló vezetéstől, új rendszert akar.
Azt vettem észre, hogy a vízágyúkat tulajdonképpen szeretik a tüntetők
És itt jön a kérdés, hogy mi lenne az az új rendszer? Ez az, ami egyelőre senki számára nem világos. A tüntetők között ugyanúgy van kommunista, ahogy mapucse szeparatista, de rengeteg a klímadepressziós fiatal és anarchista vonalat erősítő punk is. Arról a sajtó sehol nem számol be, hogy a tüntetők mögé eddig egyetlen politikai erő sem sorakozott fel, de hiába is tennék, mert a forradalomra készülő ifjúság ellenzékistül szeretné elzavarni az egész politikai elitet. Mivel azonban nincs alternatíva ajánlva a mostani rendszerrel szemben, a tüntetések általában vandalizmusba torkolnak. Betört kirakatok, kidöntött villanyoszlopok, felgyújtott kukák láthatók reggelente Santiago utcáin, a halálesetek is többnyire vandalizmus közben történnek.
Az persze mindent elmond a politikai vezetés hozzáállásáról, hogy a tüntetések első napján kijárási tilalmat rendeltek el és azonnal a hadsereg felé fordultak. Ilyen az, amikor a politikusok nem tudják, mi is az a tüntetés, ők a nép utcára vonulását egyszerűen hadüzenetnek veszik.
Santiago utcáit lassan egy hete könnygáz és paprikaspray lengi be. A boltok bezártak, az embereket - talán életük során először - szabadságra küldték. Santiago repülőtere és buszpályaudvarai megteltek, a 40-es korosztálytól felfelé mindenki vakációzni indult annak reményében, hogy mire hazatér, a helyzet rendeződik.
Mindenki kint van az utcákon, csak azt nem tudják, pontosan mit is akarnak
Úgy néz ki azonban, hogy a tüntetések forgatókönyvében egyelőre nincs változás. Délután gyülekező, estig hőzöngés és vízágyúzás (amit a többség kvázi bulinak fog fel), éjszaka pedig vandál rombolás, amit a katonaság keményen megtorol. Amíg a tüntetésnek nem lesz pontosan megfogalmazott célja, csak annyi, hogy a politikai elit távozzon, nem lesz forradalom Chilében. A mostani állapot egészen addig fenntartható, amíg vagy az egyik vagy a másik fél rá nem un az akciókra.
A fiatalok most kitartóak, mert nincs veszíteni valójuk, így minden a hadseregen múlik. Ha keményebben lépnek fel, és erőszakkal akarják elfojtani a tüntetéseket, akkor jó eséllyel eszkalálódik a probléma, ami nemzetközi szinten is témát szolgáltathat. Ha az elnök lemond, az segítene ugyan a helyzeten, de egy új választás az ismert arcokkal nem jelentene megoldást. A legvalószínűbb, hogy idővel felkarolja egy politikai erő a tüntetőket, víziót nyújtanak nekik, és új alapokra helyezik a chilei berendezkedést. Ez egy olyan hullámot indíthat el, ami végigsöpörhet az egész kontinensen, elmozdítva a többi ország élén regnáló politikai elitet.
A chilei tüntetés valójában vészharang kellene legyen az összes dél-amerikai országnak, illetve azok vezetőinek. Hogy mennyire figyelik a chilei folyamatokat Kolumbiában, Brazíliában vagy éppen Peruban, nem tudhatjuk, de ezekben az országokban a chileihez nagyon hasonló a politikai berendezkedés. Ha Dél-Amerika szabadulni szeretne a gyarmati időkből visszamaradt feudális viszonyoktól, és végre a saját lábára szeretne állni, nem a gazdasági nagyhatalmak mögé felsorakozni, akkor eljött az idő...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
