Nem úgy hagyjuk el Yuneket és a Gran Sabanát, ahogy előre terveztem, de végül sikerül kirepülnünk a világ legszebb vidékéről. Macerás volt, sokba került, rengeteget gyalogoltunk, de minden szenvedést megért ez a pár nap. Mondjuk Gabesz megkönnyíthette volna a dolgunkat azzal, hogy nem csapja szét a fejét a folyóban és varratja össze magát részeg orvosokkal. De hát ez is a kaland része...
A terv az volt, hogy Yuneket privát repülőkkel hagyjuk el, de a leszállópálya minősége miatt egyik pilóta sem merte bevállalni, hogy súllyal szálljon fel. Wonkénbe rendeltük hát az értünk küldött repülőket, oda azonban nem egyszerű Yunekből eljutni. Gyalogosan 30 kilométer a táv, de mostanra mindenki annyira elkészült az erejével (köztük én is), hogy a túrázós verziót elvetettük. Pár nappal ezelőtt rádión értekeztünk Wonkénnel, ahonnan azt az infót kaptuk, hogy lehet Yunekbe motorokat rendelni, amit meg is tettünk, de azok nem érkeztek meg. Valószínűleg el sem indultak értünk, ezért nem maradt más, mint szívességet kérni Leonardótól, dobjon el minket a csónakján Wonkén Viejóba, ahová talán a motorokat is sikerül berendelni.
Szerencsére Leonardo csónakja, és ami fontosabb, motorja működik, úgyhogy búcsút intve pemón barátainknak megindulunk a falu "kikötőjébe". Mivel a Rio Yunek felső szakasza sziklás, ezért a csónakot egyórányi járóföldre teszik le az őslakók és onnan sétálnak fel a faluba. Ezt az utolsó órát a szétment lábammal nem könnyű megtennem, a végére sírhatnékom támad. Egész biztos, hogy a jövőben nem jövök Venezuelába leharcolt bakanccsal, mert a víz- és vérhólyagok errefelé megkeserítik az ember életét.
Búcsú Yunektől és az Akopán tepuitól
A csónakút zseniális, igazán pihentető és nyugtató hatású mindenkinek. Nézzük az esőerdőt, bámuljuk a tepuikat, élvezzük, hogy nincs a hátunkon a hátizsák és lóbálhatjuk a lábunkat. A Rio Karwai már kevésbé izgalmas, de az egyik zúgónál azért van egy kis adrenalin; Leonardóék egy szigeten kiteszik a csapatot, ők pedig araszolva eresztik le a csónakot a sziklák között.
Yunek kikötőjébe hosszú volt az út, de végre csónakba szállunk
Wonkén Viejóban elég nagy meglepetést okozunk a jelenlétünkkel. Erre még annyi külföldi se jár, mint Yunekben, ahol 2014 óta mi voltunk az első turisták. Egyetlen motoros várakozik ránk, akire kérdőn tekintek:
- Többi motor?
- Nem tudom. Csak engem küldtek. Amúgy nincs összesen hét motor egész Wonkénben, nem tudom, miért mondták önöknek, hogy jön több - adja a srác a kimerítő választ.
A Rio Karwai egyik szigetén kitesznek minket Leonardóék, hogy súly nélkül ereszkedjenek le a zúgón
Remek! Itt vagyunk 12 kilométerre Wonkéntől, ami nem nagy táv, de több patakon is át kell közben kelni, árnyék pedig az egész úton nincsen. Ennyi gyaloglás után ez nem kell senkinek. Ami kell, az a kocsi! Megkérem a srácot, hogy dobjon el a faluba és keressünk egy kamiont, ami a csapatért tud jönni. Leonardo megígéri, marad addig, amíg vissza nem térek, nem hagyja magára a csapatomat. A motorozásért 50 dollárt fizetek a srácnak, Wonkén egyetlen működő teherautóját azonban 450 dollárért akarják adni a kétszer 12 kilométeres útért. Nagy egyezkedések után sikerül 350 dollárra lealkudnom az árat, ami így is elképesztő összeg ezért a nyúlfarknyi szakaszért.
Gabesz ezzel a fejsebbel fogad, mikor visszatérek Wonkénből
A teherautóval jóval lassabban haladunk, mint tettük azt a motorral, de egy óra alatt megérkezünk Wonkén Viejóba, ahol két meglepetés fogad. Az egyik Gabesz, aki megunta, hogy szétcsípik a puripurik, így gondolta, ugrik egy fejest a folyóba, de víz helyett sziklát fogott és szétnyílt a bőr a fején. A másik Wonkén Viejo casiquéje, aki fejenként 20 dollárt követel a falu kikötőjének használatáért. A kikötő szót tegyük idézőjelbe; nincs semmi kiépítve, egy mezei öbölben kötöttük ki a csónakot. Dugok a fickó zsebébe 20 dollárt és megbeszélem vele, hogy a turizmus nem az, hogy lerántunk mindenkit, aki arra téved, ehelyett próbáljanak egyeztetni a környező falvakkal, hogyan lehetne működő idegenforgalmat generálni a környéken.
Ezzel a terepjáróval utazunk 12 kilométert 350 dollárért
Gabesz sebét ellátják a lányok, majd felmászunk a platóra és irány Wonkén! Végre civilizáció! A sátrainkat a falu boltja előtt verjük fel, az intézményt működtető családot pedig megkérjük, főzzenek nekünk valamit vacsorára és reggelire. Üde színfolt vagyunk itt is, mert Wonkénbe sem érkeznek külföldiek, max. misszionáriusok, mivel ebben a faluban található a Gran Sabana legnagyobb keresztény missziója.
Az útról sem csúnya az Urna tepui
Wonkénben van szatelites net. Fél óra két dollár. Gyorsan mindenki megpróbál életjelet adni magáról, több-kevesebb sikerrel. Felveszem a kapcsolatot Joséval Canaimából, aki holnapra gépet intézett nekünk, de arról számol be, hogy baj van, mert a megrendelt gép mégsem jön értünk, mondván, elfelejtették a foglalásunkat regisztrálni. És ezzel elkezdődik egy olyan kanossza, ami annyira venezuelai, amennyire csak lehet. José azt ígéri, szerez másik gépet, így nyugodtan térnék nyugovóra, ha a bolt előtt nem jelenne meg Wonkén orvosa, aki két viszki és pár üveg sör után megállapítja, hogy Gabesz fejét varrni kell. Így esik, hogy Gáborunkat egy világvége rendelőben felfektetik egy asztalra, majd mindenki szeme láttára látványoperációt hajtanak rajta végre. Groteszk a helyzet, de a dokik ragaszkodnak hozzá, hogy a műtét során mindannyian tartózkodjuk a teremben.
Wonkén temploma
Lefekvés előtt még kommunikálok Joséval, de nem tud újat mondani, csak azt, hogy holnap reggel intéz nekünk valamit. Közben én is felveszem a kapcsolatot a Moraimával Santa Elenában, hátha van szabad gépük, de nincs és nem is nagyon tudnak segíteni.
Másnap reggel olyan gyenge a net, hogy nem tudom elérni Josét. Aztán valamikor 10 óra felé végre jön tőle egy üzenet, hogy van gép, de a megbeszélt 4200 dollár helyett 8600-ért. Elkerekedik a szemem. 4400 dollár bukó, vagy itt ragadunk Wonkénbe, ki tudja meddig.
- Szó nem lehet róla, José! 4200-ban állapodtunk meg. Nem az én hibám, hogy nem jött a gép. Te szervezted nekünk. Találjunk megoldást, nincs plusz 4400 dollárom repülgetni a Gran Sabanán.
José azt ígéri, lesz valami, de megint másfél óráig semmi. Közben a boltosok is próbálják elérni a beszállítójukat, de az nem tud jönni, mert egy beteget kell vigyen Santa Elenába Urimánból. Közben érkezik két kisrepülő, de mind árut visz és fix fuvarja van. Eléggé kilátástalan a helyzet, ráadásul az idő is ellenünk dolgozik, mivel Canaimába csak napközben lehet berpeülni, mivel a reptéren nincs világítás.
Látványműtét a javából
Egy óra felé jön Josétól egy újabb üzenet, miszerint van egy gép, ami Puerto Ordazból repülne értünk, de 6400 dollárt kér a manőverért úgy, hogy kétszer fordul. Rábólintok, de jelzem, az árazást személyesen kell átbeszéljük.
Hosszú és feszült várakozás veszi kezdetét. Este 6-ra az innen egy órányira fekvő Canaimában kell lennie mindenkinek, ami azt jelenti, hogy legkésőbb délután 3-ig meg kell érkeznie értünk a gépnek Puerto Ordazból. Közben rádión próbálunk kommunikálni a Moraima gépeivel, hátha kapcsolatba tudnak lépni a pilótával, de Carlos Sosáék válasza folyamatosan negatív. A betegszállító gép pilótája sem tud kommunikálni a pilótával, a szatelites net is bemondja az unalmast, így Joséval sem tudok értekezni.
Három után nagyon izzasztóvá kezd válni a helyzet. Minden holmit lecipelünk a kifutópályára, ha jön a gép, akkor csak be kelljen dobálni. Fél négykor halljuk meg a hangját. Landol, fordul és úgy szállunk fel rá, hogy szinte meg se áll.
Ez nem a mi gépünk, ez csak árut hozott Wonkénbe és már repült is tovább Urimánba a betegért
Értelemszerűen az első körben repülök ki, hogy Canaimában intézni tudjam a dolgokat, amíg a pilótánk megfordul a csapat másik felével. Azt mondja, necces, hogy meg tudja-e csinálni, mert a canaimai repteret pontban 6-kor zárják és engedély nélkül leszállni nem lehet, csak ha üzemanyaghiányra hivatkozik, bár kivilágítatlan reptérre leszállni így is veszélyes.
José vár minket a reptéren. A pilótánk kap egy kevés üzemanyagot és fordul is meg, amíg én canaimai kontaktommal egyeztetek. Végül belátja, hogy ő hibázott, nem lőcsölheti rám a költségeket. 500 dollár felárat adok neki, de a többit be kell nyelje, vagy verje le a másik szolgáltatón, akik elfelejtettek értünk jönni.
A második fuvar hat után tíz perccel érkezik. Erős szürkület van, amikor landolnak. A pilótát alaposan le is cseszik, amiért engedély nélkül tette le a gépet, de ő arra hivatkozik, hogy két órával ezelőtt nem kapott elegendő üzemanyagot ahhoz, hogy Puerto Ordazba repüljön. Végül ő is marad Canaimában, majd reggel repül haza.
Kijutottunk a világ legszebb helyéről, még ha necces is volt. De az ilyen kalandok miatt is imádjuk Venezuelát. Ezen a vidéken nincs olyan, hogy biztos. Illetve egy dolog az: mégpedig, hogy lesz megoldás.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
