El Dorado a lábunk előtt


Vannak, akik még most is hisznek El Dorado létezésében. És milyen jól teszik. El Dorado ugyanis tényleg létezett, csak nem városként, hanem muisca királyként. Csak egy félreértés végett lett El Doradóból város, ami felfedezők százait vezette félre az elmúlt évszázadokban. Felkerestük a helyet, ahol a muisca indiánok aranya rejtezik, de előtte még ellátogattunk Nemocón sóbányáiba, valamint a Mirador-csapat érkezése előtt tiszteletemet tettem Kolumbia legmagasabb vízesésénél, ami amúgy nem is az ország legmagasabbika.

Miután Petivel öt helyett ketten ittunk két héten át, jól fog esni egy kis lazítás a következő Mirador-csapattal, akikkel a cél Kolumbia északi része, Nabusimake, Ciudad Perdida és persze Cartagena. Mielőtt azonban megérkeznének Bogotába, van egy teljes napom, így pótlok végre egy régi hiányosságot. Bár Erivel az elmúlt években alaposan körbejártuk a főváros környékét, a leghíresebb, turisták által is látogatott nevezetességet mind ez idáig kihagytuk. Ez nem más, mint a Choachítól nem messze alászakadó La Chorrera-vízesés, amit tévesen ugyan, de Kolumbia legmagasabb zuhatagaként tartanak számon.

Az 590 méteres La Chorrera (nem összekeverendő a Sumapaz-kanyonban található La Chorrerával) valóban magas, de nem annyira, mint a néhány éve felvedezett zuhatag a Tamá Nemzeti Parkban, ami 820 méteres magasságával a 11. legmagasabb vízesés a Földön.

A bogotái hostelek többsége hirdeti a vízesést, de én nem szeretnék befizetni helyi operátornál, inkább szólóban akarom felkeresni a zuhatagot. Ez nem olyan egyszerű, mert a hostelesek nem tudják, honnan indul a busz Choachíba, így jó egy órán át bóklászom az El Guavio városrészben, mire végre rábukkanok a megfelelő garázsra. A busz azonnal indul, arra sincs időm, hogy vizet vegyek magamnak, de nem bánom, mert így biztosan lesz elég időm kiélvezni a vízesést.

Ahogy Bogotából minden irányba, így Choachí felé indulva is fantasztikus a táj

Bogotát, ahogy lenni szokott, nehéz elhagyni. Choachíba csak egy 2x1 sávos út vezet, amin a kamionok iszonyú lassan araszolnak, így több mint másfél óránkba telik megérkezni ahhoz a fővárostól harminc kilométerre található földúthoz, ami a zuhataghoz vezet. Hatalmas mázlim van, mert az elágazásnál pont rostokol egy kisbusz, ami a Curí veredára tart és érinti a La Chorrera bejáratát. Oké, ne nevezzük kisbusznak, inkább valamilyen sufnituningolt konténernek, amire felszereltek négy kereket és tettek bele pár molyrágta ülést. Nem hinném, hogy ezt az automobilnak nehezen nevezhető kreátumot legálisan működteti a sofőr, de a kolumbiai tanyavilágban az olyan civilizált hívságokkal, mint forgalmi ritkán foglalkoznak. A célnak amúgy tökéletesen megfelel; nem kell feleslegesen hét kilométert gyalogolnom egy tanyák közt kanyargó földúton.

A Curí vereda pont olyan, mint bármelyik vereda Bogotá környékén: felfoghatatlanul zöld

Az ösvény egy magán parkon, a Cascada El Chiflónon át vezet. Bár van látogató központja, jegyszedő az nincs, így megúszom a belépőt.

Az ott hátul Kolumbia legmagasabb vízesése, ami egyébként nem is a legmagasabb az országban

A Chiflón-vízesés nem nagy, nem is igazán látványos. Az egyetlen izgalmas pontja, hogy be lehet mászni a vízfüggöny mögé. Nem olyan, mint volt Venezuelában az Hacha-vízesés vagy Ecuadorban a Pailón del Diablo, de legalább itt is voltam.

A Chiflón-vízesés nem túl látványos; még jó, hogy nem szednek érte pénzt

A Chiflón mögött egy mezőre fut ki az ösvény, ahol fantasztikus madárzenére leszek figyelmes. A broméliáktól roskadozó fákon vagy kéttucat különböző madarat látok. Van köztük feketecsőrű hegyitukán, harkály, óriásrigó, kékfejű és skarlát tangara valamint oriol. Ennyiféle madarat egyetlen fán még soha nem láttam.

Egy feketecsőrű hegyitukán és egy óriásrigót is sikerül lencsevégre kapnom

A mező túlsó feléről már feltűnik a vízesés, ahová még vagy húsz percig kell sétáljak. Érdekes módon az egész ösvényen egyetlen turistával sem találkozom, pedig a La Chorrera az egyetlen Bogotá környéki program, amit a hostelek hirdetnek. Maga a vízesés amúgy lehet, hogy magas, de a Sueva vagy az El Escobo sokkal látványosabb nála. Azok is közel vannak Bogotához, mégsem szervez hozzájuk senki kirándulást.

Közeledek a La Chorrera-vízeséshez

Visszafelé is iszonyú mázlim van. A kijáratnál áll egy furgon; a család épp Choachíba indul. Beültetnek a hátsó ülésre, az út közben pedig megállás nélkül Európáról faggatnak, mintha olyan sűrűn előfordulnék azon a kontinensen. A migránshelyzetre kíváncsiak, amit a TV-ben látnak. Azt mondják, nagyon boldogok, hogy végre béke van Kolumbiában, és nem kell félni az utakon, hogy megállítja őket a FARC, mint korábban. Hiába van Choachí mindössze 40 kilométerre Bogotától, néhány éve még itt is bármikor belefuthattál gerillákba.

Én a La Chorrera egyik lépcsője alatt

Choachí nagyon apró, mindössze öt utca alkotja. Neve muisca eredetű, azt jelenti: ablak, ahol felkel a Hold. Egy történet érdemel említést vele kapcsolatban, mégpedig az, hogy 1810-ben, mikor az első kolumbiai függetlenségi nyilatkozatot aláírták, a település akkori vezetője, José Ignacio Pescador volt a dokumentum jóváhagyói közül az egyetlen, aki indián származású volt.

Choachí koloniális múltját csak néhány épület hirdeti

Bár a települést nem sokkal Bogotá után alapították, 450 éves múltjáról csak igen kevés épület tanúskodik. Ezek közül a leglátványosabb a főtéren álló templom, amit úgy építettek át a 19. században, hogy a régi, 17. századi homlokzatot meghagyták.

Templom a templomban

Késő este érek vissza Bogotába. Másnap megérkezik a csapat, akikkel egy napot a főváros felfedezésére szánunk, majd utána a Bogotától északra fekvő látnivalókat keressük fel. Minden túraszervező a zipaquirái sókatedrálishoz vinné a turistákat, de én nem, mert tudom, hogy a nemocóni sóbánya sokkal kellemesebb élmény nála, és nem utolsó sorban ott nem kell egy órát sorban állni, hogy az ember bebocsátást nyerjen.

A bányáról már írtam korábban, úgyhogy a történetét ezúttal nem taglalnám, viszont úgy néz ki, kezdenek a kolumbiaiak is rájönni, hogy Nemocón van olyan jó hely, mint Zipaquirá, mert elég sok helyi van rajtunk kívül a járatokban.

A Mirador-csapat élvezi Nemocón bányáját

Nemocón után Sesquilének fordulunk, hogy felkeressük annak jellegzetes templomát. Sajnos nem sikerül bejutnunk, mert épp gyászmisét tartanak benne, amin az egész falu képviselteti magát. Helyette meggyőzzük a sofőrünket, hogy vigyen fel minket a Cerro de las Tres Viejas nevű hegytetőre. Ő még csak-csak benne lenne, de a kisbusza nem, mert negyed távig sem bírja az emelkedőt. Tíz kilométert oda és tíz kilométert vissza nincs időnk lesétálni, így megelégszünk egy közeli kiszögelléssel, ahonnan rálátunk a falura és a Tomine-víztározóra, majd visszabaktatunk a kocsihoz és irány a Guatavita-lagúna.

Sesquilé faluja és a Tomine-víztározó

Több alkalommal szerettem volna feljutni a krátertóhoz, ezidáig sikertelenül. Vagy a túl sok eső vagy a túl nagy szárazság miatt nem engedtek eddig be, de ezúttal szerencsénk van, minden klappol. Egyetlen dolog nem, az pedig a tömeg. Nem kevesebb, mint egy órát állunk sorba, mire bebocsátást nyerünk a parkba, ahol nem lehet csak úgy magadban sétálni; kötelező vezetővel menni, aki egyszerre ötven emberre figyel.

Az első megállónkat egy köralakú háznál tartjuk, amit a vezetőnk szerint a sogamosói Naptemplom mintájára építettek. Ezt kb. mindenki el is hiszi, mert soha nem jártak még Sogamosóban, mi viszont Erivel 2016-ban igen, így felvilágosítom a csapatot, hogy a két épület csak abban hasonlít, hogy köralakú. Ezután egyórás előadást tart vezetőnk a muiscák szakrális életéről olyan ezoterikus összefüggésekkel, ami még a telejósdának is becsületére válna. Az, hogy mindezt spanyolul teszi fordítási idő nélkül, egészen hihetetlen. Végül a csapatommal idő előtt kivonulunk és hátrahagyjuk a kiselőadást, helyette inkább a krátertóval foglalkozunk.

Szép a táj a Guatavita-lagúna környékén

A Guatavita-lagúna nem csak egy egyszerű krátertó, hanem Dél-Amerika legmisztikusabb titkának, az El Dorado legendának múzsája is egyben. El Doradóról, vagyis az Aranyvárosról először Bogotá megalapítója, Gonzalo Jiménez de Quesada tett említést, aki közel harminc éven át kutatta a muiscák kincsét, mindhiába. Az, hogy El Doradót városként írta le, valószínűleg egy félreértés eredménye. El Dorado ugyanis nem egy város, hanem egy zipa, vagyis muisca uralkodó volt, akit aranyba öltöztetve avattak fel a Guatavita-lagúna vizén. A beavatási szertartások során a muiscák előszeretettel áldoztak ékszereket, és a legenda szerint így volt ez El Dorado beiktatásakor is, ezért a későbbi hódítók azt feltételezték, hogy a krátertó tele van arannyal.

Az Aranymúzeumban látható aranytutaj egy ősi muisca legendát elevenít fel

Amíg Gonzalo Jiménez de Quesada El Dorado városát kereste, addig öccse, Hernán Pérez és annak barátja, Lázaro Fonte nekiálltak megcsapolni a lagúnát. Három hónap alatt mindössze három métert tudtak a tó vizéből leengedni, de így is sikerült 3-4000 pesónyi aranyra szert tenniük. Egy 1580-as expedíció során Antonio de Sepúlveda embereivel húsz métert csapolt le, melynek eredményeképp 12 000 pesónyi arany ütötte a markát, azonban ennek jó részét munkásai temetésére költhette, mivel a hirtelen vízveszteség miatt a kráter beszakadt, és maga alá temette szinte a teljes stábot.

Útban fel a Guatavita-lagúnához

A későbbiekben több kísérlet is volt a Guatavita-lagúna lecsapolására, de a hegyomlások miatt mindenki üres kézzel távozott. 1898-ban egy brit felfedező, Hartley Knowles alagutat fúrt a lagúna aljába, amin keresztül szinte minden vizet sikerült leereszteni a krátertóból. Csakhogy a talajbemosódás következtében eliszaposodott a tó alja, ami a napsütés hatására néhány héten belül egyszerűen konglomerálódott. Az akció rengeteg pénzt emésztett fel, és mindössze 500 fontot hozott a konyhára. A kutatók feltételezik, hogy a muiscák aranya még most is ott rejtőzik a lagúna iszapjában, de jó eséllyel már ott is marad, ugyanis a kolumbiai kormány 1965-ben természetvédelmi területté nyilvánította a hegyet.

Gyönyörű köderdei virágokat látunk az ösvény mentén

Ennek hála ma a Guatavita-lagúna nem egy bánya, hanem egy köderdei növényzettel benőtt krátertó, aminek pereme könnyedén végigsétálható. Az utolsó kilátóból feltűnik az a bevágás, amit Antonio de Sepúveda készíttetett évszázadokkal ezelőtt.

A Guatavita-lagúna állítólag máig rengeteg aranyat rejt

A kései estebédünket Guatavita városkájában költjük el. A Tomine-víztározó által elöntött régi falu újjáépített verziója andalúz stílusú házaival egyszerűen zseniális, az egyetlen gond vele csak az, hogy hideg. Most legalább nincs olyan erős szél, mint anno, mikor Erivel itt jártunk, de még így is sokkal hűvösebb a klímája, mint a vele azonos magasságon fekvő Bogotáé.

Guatavita egyetlen épülete, ami nem nyeri el a tetszésemet: a templom

Hosszú volt a mai nap, holnap pedig korán útnak indulunk, úgyhogy a bogotái bulit ezúttal kihagyjuk. Nem olyan nagy baj az. Az előző két hétben úgyis elég sok rum fogyott Petivel...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!







Oszd meg másokkal is!