A rossz előjelek ellenére nekivágok a Torres del Painénak, életem során már többedszer. Az időjárás ezúttal roppant kegyes hozzám, így fantasztikus dolgokat látok. A Torres del Paine tényleg meseszép, csak egyetlen gond vele, mégpedig az, hogy Chilében van.
Három év után térek vissza Puerto Natalesbe mégpedig azzal a céllal, hogy megszervezzem a Mirador-csapat "W" és az én "O" túrámat a Torres del Paine Nemzeti Parkban. Jelentem, a helyzet változatlan; aki Chile legnépszerűbb nemzeti parkjába vágyik, azt kőkeményen le fogják húzni pénzzel, és még bunkóznak is vele egy sort. Bánatomban ellátogatok egy barlangba, ahol egykoron óriáslajhárok éltek, valamint tiszteletemet teszem a chilei Patagónia első tanyáján.
Három év után térek vissza Patagóniába, mert két hét múlva kezdődik a Mirador Patagónia túrája. A hosszú repülőutat egy rövid erdei sétával feledtetem a Magallanes Természetvédelmi Terület tanösvényein, ami nem véletlenül nem ismert a turisták körében. A park egyszerűen felejthető.
Van úgy, hogy az ember beleun az utazásba. Ehhez nem kell semmi több, csak pár olyan nap, amikor a világon nem történik semmi. Gépszerűvé kezd válni az utazásunk, pedig Buenos Aires még nagyon messze van. Rio Grandéban és Rio Gallegosban is csak szenvedünk, de aztán rátalálunk a boldogság forrására, a cseresznyére.
Két és fél évvel ezelőtt úgy indultunk útnak Trinidad és Tobagóról, hogy 2013 végére szeretnénk megérkezni Tűzföldre. Több mint egy évet késve, de végre befutottunk Ushuaiába, oda, ahol véget ér a Pánamerikai autóút. Hogy mit láttunk ott? Egy világítótornyot és rengeteg fókát.
Punta Arenas környéke már sokkal kevésbé turistás, mint volt a Torres del Paine. Pedig van itt mit nézni! Két nap leforgása alatt megismerkedtünk 100 000 pingvinnel, kis híján a tengerbe vesztünk a Magellán-szorosban, megtudtuk, miért menekült el mindenki a Bulnes-erődből, és hogy 90 éve kupleráj üzemelt a Lord Lonsdale hajóroncson.