Valahányszor elhagyunk egy dél-amerikai országot, szentelünk egy bejegyzést a gasztronómiának, pontosabban a helyi konyhaművészet azon remekeinek, amiket ott tartózkodásunk alatt sikerült megkóstolnunk. Paraguayjal sem szeretnénk kivételt tenni, annak ellenére, hogy kevés tipikus étellel rendelkezik. A gasztronómia szerelmesei kénytelenek lesznek beérni ezzel a szösszenettel.
Folytattuk utunkat a jezsuita missziók mentén. Megérte, mert Trinidad és Jesús romjai sokkal látványosabbak, mint voltak az argentin missziók. Aztán rátaláltunk néhány szigetre a Rio Paraná közepén, amik bár nincsenek 20 évesek, máris halálra vannak ítélve. A paraguayiak amúgy a legjobb fejek egész Dél-Amerikában.
Néhány hónapja a bolíviai jezsuita missziókat jártuk végig. Azokat megóvták az utókornak, argentin társait azonban a 19. század elején elnyelte az erdő. San Ignacio Miní, Loreto és Santa Ana romjai kevésbé látványosak, mint voltak a bolíviai templomok, de röpke két napot azért megérte áldozni rájuk az életünkből.
Az Iguazú-vízesés olyan Dél-Amerikában, mint az Eiffel-torony Európában: egyszer az életben kötelező. Nekünk most megvolt. Hála a fényképezőnknek négy napot kellett várnunk arra, hogy lássuk a Világörökség részét képező természeti csodát, ami vegyes érzelmeket keltett bennünk. Nem az Iguazú lesz a kedvenc vízesésünk.
Ciudad del Estébe az emberek vásárolni járnak. Mi nem ezért jöttünk ide, hanem a Föld második legnagyobb vízerőműve, az Itaipú, valamint a senki által nem ismert Salto Monday miatt. Két gigantikus élménnyel gazdagodtunk, most már mehetünk Argentínába.
A Mbaracayú Nemzeti Parkban megetettük magunkat a szúnyogokkal, majd beborultunk az árokba egy busszal. Négyszer egymás után. Sok látnivaló nincs Paraguayban, de kalandból azért nincs hiány.
Úgy vágtunk neki a Cerro Corá Nemzeti Parknak, hogy semmi infónk nem volt róla. Úgy jöttünk el onnan, hogy egy pillanatig nem lettünk okosabbak. Felejthető éjszaka után a Laguna Blancánál leltünk lelki békére. Kezdjük átvenni a vidéki Paraguay ritmusát.
Paraguayba az ember nem azért utazik, hogy világhíres épületeket vagy természeti szépségeket lásson. Leginkább azért, mert látványosságokkal az ország nem igazán rendlekezik. Persze, aki keres, az talál. Ráleltünk például egy nagyon szép bazilikára, s azt is megtudtuk, hogy Paraguay egyik legexkluzívabb kisvárosát sok magyar származású család lakja. Ja, a pacalt pedig ki lehet rántani.
Dél-Amerika legnehezebb stoppos útja Bolívia és Paraguay között vezet. Egy 450 kilométeres, nyílegyenes útról van szó, amin a világon nem megy semmi. Annak ellenére nem járnak rajta kocsik, hogy ez a két ország között az egyetlen út. Átjutottam rajta, amit egy puma raguval ünnepeltem meg.
Asunciónban az elnöki palota egy favella kellős közepén áll. Az az elnöki palota, amit egy magyar építész tervezett 200 éve, s amiben első szabadon választott elnökként egy magyar ember székelt. Ha már ennyi magyar vonatkozása van Paraguay fővárosának, hogy lehet, hogy pont engem, egy magyar lányt akartak fényes nappal kirabolni az utcán?