A Guajira-félszigeten élő wayúukról sok izgalmas dolgot lehet olvasni az interneten, de a valóság egy kicsit más, mint amire az ember azok alapján számít. Ekkora koszt még sehol nem láttunk, és az indiánoktól sem azt kaptuk, amit vártunk. Cabo de la Velában elég nagyot csalódtunk.
Átkelünk a kontrabandák földjén, ahol fegyveresek uralják az utcákat. Aki nem fizet védelmi pénzt, arra egyszerűen tüzet nyitnak. Venezuela legveszélyesebb faluján, Guarerón autóztunk keresztül, de előtte még ettünk kutyahúst és jártunk a jobb sorsra érdemes San Carlos-erődnél.
Gondosan tervezett állami mezőgazdaság nincs valamirevaló borászat nélkül - ezt tudják Venezuelában is. Bár a klíma teljességgel alkalmatlan a szőlőtermesztésre, az állam mégis erőlteti a Pomar Borászat létezését. Hogy milyen a carorai bor? Fogalmunk nincs, mivel a borászat pont olyan, mint az ország vezetése: eszetlen. Ki tud meginni egyszerre 25 liter bort?
Egy éve nem jártunk Venezuelában. Akkor úgy búcsúztunk az országtól, hogy az az összeomlás szélén volt. Nekünk minden fillérekbe került, a helyieknek azonban iszonyatosan drága volt minden, Caracasban és a nagyobb városokban diáktüntetések voltak, nem kevés áldozattal. Hogy egy év alatt mi változott? A tüntetők hazamentek, a pénz továbbromlott, a boltok előtt a sorok állandósultak. Szerencsére nem maradunk sokáig, de azért egy világörökséget így is sikerül útba ejtenünk.
Hol jobb? sorozatunk következő fejezetében Argentínát hasonlítjuk össze Magyarországgal. Argentína 2002-ben túlélt egy összeomlást, amiből hipersebességgel épült újjá, de most ismét gondok vannak. A feketepiaci váltás hatására az elmúlt egy évben a peso értéke 30 %-ot esett, de az argentinokat ez nem nagyon zavarja. Azt mondják, megszokták az államcsődöt, ha jön, hát jön, korábban is túlélték. Vajon az összeomlás szélére sodródott Argentínában még így is magasabb az életszínvonal, mint Magyarországon?
Elérkeztünk újabb gasztronómiai témájú írásunkhoz, az argentin konyhához. Tekintve, hogy Argentína lakossága a világ legkülönbözőbb pontjairól származik, konyhája területenként más és más. Az első és legfontosabb, hogy az argentinok szeretnek enni.
Öt nap egy 13 milliós metropolisz megismerésére vajmi kevés, így nem állítom, hogy mindent láttunk, ahogy azt sem, hogy mindent tudunk róla. De ha valamit, akkor a város hangulatát sikerült átérezni, ami éppen annyira nem latin, mint amennyire nem európai. Az Avenida Florida sétálóutcáján bócorogva könnyen a Váci utcában érezheti magát az ember, Recoleta majdnem Párizs, a Costanera üvegpalotáival és piszkosul drága bevásárlóközpontjaival akár Miamiban is lehetne. Kedvencünké La Boca vált a színes, vidám, ugyanakkor nyomorúságos kikötőjével, ahol rongyos utcagyerekek rúgják a bőrt a színpompás El Caminito mögötti laminaházak között.
Viedmától nem messze rábukkanunk a Föld legnagyobb papagájkolóniájára, majd lerobbanunk a buszunkkal a puszta közepén. 10 órán át javítjuk, de végül megérkezünk Buenos Airesbe. Itt volt az ideje!
Úgy néz ki, az argentin világörökségekkel nincs szerencsénk. A Cueva de las Manos után a Valdés-félszigetet is kihagyjuk, mert megfizethetetlenül drága. Cserébe azonban eltöltünk három remek napot egy olyan üdülővárosban, amit még a térképeken sem jelölnek.
Észak-Patagónia partvidéke a múlt század elejéig szinte teljesen lakatlan volt, aztán egy szép napon megjelentek a walesiek és minden megváltozott. Argentína ezen része olyannyira nem argentin, hogy errefelé az emberek nem matét isznak, hanem teáznak, egyesek pedig óangolul beszélnek.