Utazásunk utolsó állomása a Dominikai Köztársaság turistacsapdájába, Bayahíbébe és Punta Canába vezet. Az Isla Saonára tett hajós kirándulás a rossz szervezés ellenére is megéri, de a resortvárosokat - ha tehetném - inkább lenapalmoznám. Dominika nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, de azt el kell ismerni, van néhány olyan partszakasza, ami elsőosztályú. Az ország többi része azonban erősen felejtős.
Samaná és a Los Haitises Nemzeti Park papíron a Dominikai Köztársaság highlightjai, de messze nem ez a legjobb hely, ahol az országban jártunk. A Las Galeras melletti Playa Rincón jobban bejött nekünk, de továbbra sem szerettük meg Dominikát.
Négy hét Dominikán való utazás után rátalálunk az ország legszebb partszakaszára, a Playa Preciosára, előtte pedig a Playa Caletón gyönyörű öbleit és mangrovéját fedezzük fel magunknak. Az ettől keletre eső partszakaszok már kevésbé idilliek, de örülünk, hogy végre láthattunk olyan strandokat, amik alapján értem, miért olvadoznak az emberek.
A Dominika legszebb városának tartott Puerto Platában töltünk egy napot és nem bánjuk meg. Bár messze nem ez a Karib-térség legvonzóbb települése, a főtér, az erőd, a Nemzeti Park és a Sosúa környéki strandok mind megérnek egy kitérőt. Végre egy hely, ahol nem érzem időveszteségnek és pénzkidobásnak az ittlétünket.
Dominika északnyugati partvidékén utazunk végig, felemás élményekkel. Az út első fele abszolút bejön. Végre látunk két szép és aránylag tiszta strandot, valamint La Isabela romjai is megérintenek, de Puerto Plata felé tovább utazva megint szembejön velünk a dominikai valóság: a mocsok és az igénytelen viselkedés. Pedig nem lenne rossz hely ez a Dominika, csak túl sok rajta a dominikai.
Monte Cristibe utazunk, közben a nyugati országrész kevésbé látványos nevezetességeit ejtjük útba. Monción víztározójánál kezdünk, majd Capotillo emlékműve után átnézünk Haitibe, végül El Morro szikláinál érkezünk meg az északi partvidékre. Ez a rész teljesen rendben van, megérte ennyit vezetni.
Az elmúlt két hétben annyira besokalltunk a dominikai tömegközlekedéstől, hogy inkább autót bérlünk Santiago de los Caballerosban, az ország második legnagyobb városában. Santiago annyira érdektelen turista szemmel, hogy tényleg ez a legjobb, amit az ember itt tehet. Ezután megindulunk a hegyvidék felé, remélvén, látunk valami szépet, de a dominikai hegyvidéki falvak még annyira sem izgalmasok, mint voltak a partvidékiek. Ja, és errefelé a munkásszállókat felváltják a bordélyházak, mindannyiunk legnagyobb örömére.
Dominikán rettentően nehéz a hátizsákos életmód. Megállás nélkül harcolni kell a buszsofőrökkel, akik gyakran duplán, triplán mérik a jegyárakat a turistáknak, a hiányos infrastruktúra miatt pedig lassú és körülményes az utazás. Feszült hangulatban érkezünk Constanzába, ahol néhány kedves embernek hála kicsit megnyugszunk. Látunk taino indiánok által faragott sziklarajzokat, valamint megismerkedünk a haiti menekültek életével is. Jarabacoa kevésbé nyeri el a tetszésünket, de egy megállóra ez a település is jó.
A Bahía de las Águilas személyében rátalálok Dominika első valóban szép tengerpartjára, amit nem véletlenül fognak bevonni pár éven belül a turizmus vérkeringésébe. Végre egy hely, ami miatt értem, hogy miért olvadoznak annyira az emberek ettől az országtól. Persze sok minden múlik azon, hogy mi történik a határ túloldalán, Haitiben, ahonnan a polgárháború miatt tízezerével menekülnek át az emberek a határon
Dominika délnyugati partvidékén utazunk tovább, ahol nem találkozunk egyetlen turistával sem. Pedig az El Tábernáculo névre hallgató kanyon és Salinas homokdűnéi sem érdektelenek, mégsem látogatja ezeket senki. Hogy miért? Azért, mert a dominikaiakat nem érdekli a természetjárás, ők a szabadidejüket zenebömböltetéssel és lealjasodással töltik. Az országnak vannak szép látnivalói, de az emberek és a velük járó szemét összerondítja a képet sajnos.