Bár a Mirador-blog már megélt 648 bejegyzést, egyik sem foglalkozott Mexikó legismertebb látnivalójával, Chichén Itzával. Ennek az az oka, hogy a blog indulása óta nem hozott erre minket a kalandvágy, de most, hogy egy csapattal a Yucatán-félsziget körbeutazására adtuk a fejünket, Chichén Itza is az utunkba került. Mivel nekem vannak korábbról élményeim a romvárossal kapcsolatban, leírhatom, hogy ez az a hely, ahová a jövőben nem fogok visszavágyni. A tömegturizmus és a rájuk berendezkedő árusok sokasága egyszerűen lenullázza az élményt, az ember nem csinál mást, csak gépszerűen kattintgat, és várja, hogy vége legyen a romok bejárásának. Pedig Chichén Itza akár jó is lehetne...
A külföldön karácsonyozás mindig nehéz, de sehol nem olyan penetráns, mint a Yucatán-félszigeten. Jellemzően nem szeretem az ünnepeket, mert stresszesek, de annál idegtépőbb "ráhangolódásnál", mint amin Mexikóban mentünk keresztül két pici gyerekkel, semmi nincsen. Pár nap alatt meggyűlöltem a teljes Maya Riviérát, mindenkit, aki itt él és nyaral, és ez az a pillanat, amikor kijelentem, hogy az Airbnb oldalát soha többé nem nyitom meg. Azért volt jó része is az elmúlt napok kanosszájának: Xpujil romvárosa.
Belize új (Belmopan), majd régi fővárosát (Belize City) kerestük fel, csak hogy egy kicsit ismerkedjünk a városokkal is. Mindkettőt csak futólag érintjük, de az igazat megvallva, nem is vágyik az ember többre ennél. Belize-be ne várost nézni gyere! Mert ha így teszel, csalódni fogsz.
Bár én jobban szeretem az erdőt és a hegyeket, tudom, hogy a gyerekeimnek kell a homok és a sós víz, így Toledo romvárosai után Placencia karibi faluja felé kanyarodunk. Három pihentető napot töltünk el ebben az üdülőparadicsomban, ahol minden szép és jó, de a fehér homokot leváltó mikroműanyag Hondurashoz hasonlóan itt is sokat ront az élményen.
Zaránd betegsége végett Barangóval utazom körbe Dél-Belize maja romvárosait, Nim Li Punit, Lubaantunt és Uchben'Kajt. Közben belelátunk a kekcsi maják életébe, fürdőzünk egyet Rio Blanco Nemzeti Parkban és rengeteget stoppolunk, amit a fiam nagyon élvez. Kezd igazi kis hátizsákos utazó válni belőle.
Az utolsó napok Hondurasban felemásra sikerednek. Tegucigalpától keserű szájízzel búcsúzunk, de a Yojoa-tó környéke mégis csak azt mondatja velünk, Honduras nem olyan rossz hely. A Pulhapanzak-vízesés most is elvarázsol, és a PANACAM is belopja magát a szívembe. Ha teheted, szánj sokkal több időt erre az országra, mint Copán, Utila és Roatán!
Összeszedem a családot Nicaraguában, majd megindulunk északnak. Hondurasban egy Sabana Grande nevű apró faluban kötünk ki, ahol megismerkedünk Los Nanzales kék folyóival. Nem tudom, hogy kerülte eddig el a figyelmemet ez a természeti csoda. Ha egyszer Hondurasban jársz, ezt a helyet ki ne hagyd!
Hogy milyen egy hónapot lehúzni Nicaragua fővárosában, Managuában, Endre nélkül? Csodálatos. No, nem a párom távolléte, hanem Emese és Frederik, valamint két kislányuk miatt, akiknek hála az elmúlt évek legpihentetőbb egy hónapján vagyok túl. Köszönet érte!
Utila szigetén sikerül kicsit kiengedni a fáradt gőzt, és visszaintegrálódni a civilizációba. A San Pedro Sulában eltöltött egyetlen nap elég ahhoz, hogy visszasírjuk a Moszkító-part minden kínját és nyugalmát. Véget ért a Honduras túránk, irány Nicaragua!
A közép-amerikai országok közül Panama után Honduras rendelkezik a leghosszabb karibi partszakasszal, igazán élvezhető tengert azonban nehéz találni az országban. Roatánon van ugyan egy-két tetszetős strand, de azokat teljesen beépítették az amerikaiak, a partvidék öbleiben pedig rengeteg a szemét. Éppen ezért üde színfolt Cayos Cochinos, a garifúnák paradicsoma, ahová alig jut el turista, pedig a Moszkító-part után messze ezek a szigetek a legszebb természeti látnivalói ennek a remek országnak. Üdvözlet a karibi édenkertből!