Honduras kevésbé látványos vidékén utazunk, a Rio Grande és a Rio Guayape szárazerdőkkel borított völgyében. Sem Juticalpa, sem Catacamas, sem pedig Dulce Nombre de Culmí nem lett a kedvenc városunk, de ha másért nem, a Talgua-barlangért érdemes volt erre kanyarodni. No meg persze azért, mert kapok tippeket arra vonatkozóan, hogy lehet eljutni Ciudad Blancába, a Majomisten városába.
Ezúttal Trujillo és környékét járnánk végig, csak nem számolunk a Lisa-hurrikánnal, valamint azzal, hogy a pandémia alatt Hondurasban beszakadt a turizmus és máig nem éledt újra. Kár érte, mert Trujillo tök jó hely lehetne, mondjuk kéne hozzá pár normális szálló.
Telába utazunk, hogy felkeressük a hondurasi partvidék egyik legismertebb látványosságát, a Punta Sal Nemzeti Parkot, ahol szembejön velünk korunk egyik legégetőbb problémája, a műanyagszennyezés. A fehér homokot mára felváltotta a mikroműanyag, a hínárt az orvosi maszk, a sziklákat pedig a háztartási gépek. Közép-Amerika országai lassan belefulladnak a mocsokba, ami ellen úgy néz ki, tehetetlenek vagyunk.
Azt reméljük, Honduras olcsóbb lesz Guatemalánál, de sajnos ebben az országban is elharapódzott az infláció. Bár azért indultunk idejekorán útnak, hogy megússzuk az európai rezsiőrületet, itt az otthoninál is komolyabb árrobbanás elszenvedői vagyunk. Ettől függetlenül próbáljuk magunkat jól érezni az első Hondurasban töltött napokon. A világörökség részét képező omoai San Fernando-erőd például teljesen elvarázsol minket.
Honduras felé vesszük az irányt, de előtte még megpihenünk Floresben, valamint banánszállító hajókat bámulunk Puerto Barrios kikötőjében. Közben nem tudjuk megemészteni, hogy Guatemala árai már nem a mi pénztárcánkhoz vannak igazítva. Az útiköltség duplája az otthoninak, de a szállás és az étel is piszok drága lett az országban. Aztán kis híján rabosítják Erit a hondurasi határon, de szerencsére időben rájönnek a migrációnál, hogy a párom nem illegális bevándorló.
Hét év után először látogatunk a guatemalai San Andrésbe. Anno itt kezdtem latin-amerikai "pályafutásomat", mint önkéntes, és a fogadó családommal azóta is remek a kapcsolatom. Régóta szerették volna megismerni a fiaimat, és a hírre, hogy érkezünk, összecsődítették az egész családot. Aztán az egyik testvérem halála mindent felülírt. Szomorú történet egy igaz barát elvesztéséről, aki megvárta, hogy halála előtt még találkozzam vele. Jó utat, Chemo!
Az a jó Peténben, hogy az ember bármerre megy, belebotlik egy maja romvárosba. Ezúttal La Joyanca volt terítéken, ami bár nem a legszebb régészeti feltárás Guatemalában, máig fejtörést okoz a történészeknek. Hogy lehet az, hogy egy ennyire apró települést nem hódított meg sem El Perú, sem Tikal, sem pedig Palenque? A bejegyzésből nem fog kiderülni, de az igen, hogy motorral esőerdőt járni nem annyira vicces.
Évek után térek vissza Guatemalába, ezúttal a családommal. Az ország, ahol 2005-ben és 2006-ban éltem, a pandémia alatt nagyon megváltozott; Közép-Amerika legolcsóbb országából a kontinens egyik legdrágább országa vált. A gigantikus infláció elől menekülve Santa Rositában, egy észak-peténi mennonita faluban kötünk ki, ahol megismerkedünk agy zártnak vélt, de valójában hihetetlenül nyitott vallási közösséggel. Ha jó keresztény volnék, biztos mennonita szeretnék lenni.
Dél-Yucatán kevésbé ismert látnivalóit járjuk végig Guatemala felé utazva. Campeche szebb napokat látott városán csak átutazunk, majd Emiliano Zapata érintésével Balancán falujába utazunk, ahonnan Moral-Reforma romvárosát keressük fel Barangóval. A vidéket stoppolva utazzuk végig, ülünk motoron, teherautó platón és még krokodilokat is látunk. Tenosique városkája közelében pedig Pomoná romjaival ismerkedünk, bár a szúnyogok gyorsan elűznek minket onnan.
Láttunk már sok romvárost a Yucatánon, de olyat, mint Mayapán, eddig nem. A gyönyörűen feltárt egykori maja főváros nem csak szép, de történelmileg hihetetlenül izgalmas is. Aki szereti a letűnt maja kultúrát, annak kötelező egyszer felkeresnie. És ha már itt jársz, ki ne hagyd Acanceht!