Az Orinoco-deltában hőzzávetőleg harmincezer warao indián él, hasonló módon, mint a pemónok, és természetesen nem úgy, ahogy azt mi otthon a TV előtt ülve elképzeljük. Nem számítok fűszoknyás indiánok tűz körül lejtett táncára, de még mindig azt remélem, rábukkanunk egy olyan közösségre, ami képes együtt élni a természettel, és képes nemzedékről nemzedékre átörökíteni kulturális tradícióit.
Február 27-én délután a kolumbiai NTN24 hírcsatorna bejelentette Hugo Chávez venezuelai elnök halálát. Alig egy hete még arról cikkezett a sajtó, hogy Chávez visszatért Venezuelába és gyógykezelését hazájában folytatják, azonban a panamai ex-nagykövet értesülései szerint az elnök december 30. óta agyhalott volt.
Ciudad Bolívarban pihenjük ki az elmúlt hetek fáradalmait. A városnak van egy sajátos hangulata a színesre festett házakkal, amik kihalt utcákat fognak közre, de azért nehezen nevezhető élhetőnek. Eltűntek az emberek az utcákról, mióta a gyengülő gazdaságnak hála leromlott a közbiztonság. Kár érte, mert Ciudad Bolívar akár jó hely is lehetne.
A tepuik és a világvégi indiánfalvak meglátogatása után a világ legnagyobb vízesése, az Angel felé vettük az irányt. Yunekből kis géppel érkeztünk meg Canaimába, Venezuela egyik turistaparadicsomába, ahol turista nem nagyon van, lehúzás viszont annál inkább.
Minden utazó álma, hogy találkozzon egy máig felfedezetlen törzzsel, hogy senki által nem ismert barlangrajzokat találjon, vagy hogy macsetéje éle egy ősi civilizáció épületének egyik kövében csorbuljon ki. Az Indiana Jones-lelkület mindenkiben benne van, de csak keveseknek adatik meg, hogy valóban valami furcsára, eddig ismeretlen dologra leljenek rá. Nekünk ezúttal sikerült találnunk valamit.
A tepuikat a többség elintézi a Roraimával és az Angel-vízeséssel, pedig az igazi csodák ott kezdődnek, ahol a másik kettő befejeződik, s ahol a turistákat az óriás hangyászok váltják a tájban. Az Akopán tepui és környéke minden kétséget kizáróan az egyik legszebb hely, ahol valaha is jártam. Bár másodszor sodor ide a sors, képtelenség megunni a Yunek mögötti tepuik és a róluk alászakadó vízesések látványát.
Venezuela déli részén vagyunk, nem messze a brazil határtól. Személy szerint azért jöttem ide, hogy belső késztetéstől hajtva életem eddigi legnagyobb kihívásának tegyek eleget. Meg akarom mászni Venezuela egyik legismertebb tepuiját, a Roraimát. Nem vagyok egy nagy hegymászó, ezért félve vágok neki az erőltetett menetnek, de utólag úgy gondolom, hogy a túra nehézsége ellenére is vétek lett volna kihagyni. A Roraima teljesen megbabonázott.
Két éve jártam utoljára El Paujíban. Ez a korábban bányafaluként működő település az Icabarú-folyó forrásvidékénél található az El Abismo névre hallgató apró tepui oldalában. Akkor azért jöttem ide, mert szerettem volna látni a messzi földről híres kilátást a szakadék széléről. Most azért jöttem, mert két éve megbabonázott a látvány és a falu hangulata. A közeljövőben már nem tervezem El Paují felkeresését és ennek az az oka, hogy a környéket elárasztották a hippik.
Guayanát (nem összetévesztendő a szomszédos országgal, Guyanával) az utazók többsége hajlamos elintézni az Angel-vízeséssel és a Roraima megmászásával. Ez hatalmas hiba, mert ha valami, akkor a tepuik és a Gran Sabana megérdemel egy hónapnyi utazást. Mi a 10-es út menti vízesésekkel, a Salto Kamával, a Quebrada de Jaspéval és a Salto Yuruaníval kezdtük a környék megismerését.
Rio Caribe városkájában szembesülünk a venezuelai valósággal. A pénz elértéktelenedésének hatására megkezdődött az elszegényedés, ami a közbiztonság romlásához vezet. Tőlünk húsz méterre lövik agyon a település szabóját azelőtt a pizzéria előtt, ahol amúgy alig két dollár egy családi pizza. Bár a bűnözés miatt Venezuela nem a legbiztonságosabb desztináció, az olcsóságának hála elég sok időt tervezünk itt tölteni.