Néhány hónapja indult egy kezdeményezés, amiben blogok írói ajándékoznak meg vándordíjjal más bloggereket azzal a céllal, hogy nagyobb publicitást nyerjenek. A spanyolonline.cafeblog.hu oldal szerkesztője minket tisztelt meg Liebster Awarddal. Köszönjük szépen!
Az ecuadori konyha egyáltalán nem híres. Élő emberrel nem találkoztam, aki a fanescán kívül ismert volna bármilyen más helyi ételt, beleszámítva magunkat is. Az elmúlt két évben jó pár hónapot sikerült eltöltenünk az országban, így olyan kajákra is rábukkantunk, amikről még az ecuadoriak sem tudnak. Ilyen például a chontacuro...
Rengeteget olvastam az ayahuascáról és annak hatásairól. Felkészült vagyok, de azért van bennem egy kis félsz. A kómától nem tartok, sokkal inkább a hányástól, hányni ugyanis nem szeretek, bár az igazat megvallva, nem is nagyon tudok. Nem félek a halucinált kígyóktól, sem az engem körülvevő problémáktól, pláne, hogy abból szerencsére nincs túl sok. Elvárásaim sincsenek, csak kíváncsiság. Szemben a legtöbb drogszármazékkal, ez lesz rám valamilyen hatással? Lesz, nem is akármilyennel. Az ayahuasca tud valamit.
Évekkel ezelőtt hallottam először az ayahuascáról, az amazóniai törzsek misztikus italáról, amit tisztító szertartások során fogyasztanak sámánjaik, hogy segítségével kapcsolatba lépjenek isteneikkel. Egyre többet és többet olvastam a mára igen divatossá vált kábítószerről, no meg arról, milyen méreteket öl az erre épített turizmus, s úgy ment el a kedvem az egésztől. Aztán megtudtam, hogy sámánok tulajdonképpen nincsenek is.
A shuar indiánok földjén az utazás nem könnyű. Coangos és Nantip után úgy gondoltuk, már nem érhet minket meglepetés, de nem számoltunk előre egy félnótás csónakossal, aki elfeledkezvén arról, hogy embereket szállít, Taisha ipari kikötőjében rak minket partra. Három tonna árut kell bepakolnunk egy kamionba ahhoz, hogy fuvarhoz jussunk Taishába.
Hogy milyen érzés az, amikor összeül egy indiánfalu vezetése, ami arról dönt, levágják-e a fejedet vagy sem? Furcsa, de egyben izgalmas. Örök igazság, hogy minden megvehető pénzzel, még az életed is. Persze alkudni azért illik egy keveset.
Tavaly annak a Móricz Jánosnak a nyomába eredtünk, aki a magyarok gyökereit Ecuadorban vélte megtalálni. Így jutottunk el Coangosba és Nantipba, meseszép shuar falvakba. Idén egy Mirador csapattal vágtunk neki az esőerdőnek, de ahogy az egy rendes dzsungeltúrán lenni szokott, semmi sem úgy alakult, ahogy azt elterveztük. Arra például nem készültünk fel, hogy a coangosiak tavalyhoz képest 9000 %-kal emelik fel az áraikat. Igen, jól látod: 9000%-kal.
Nincs turista Ecuadorban, aki ne ülne be egy lodzsba pár napra, hogy langyos sörrel a kezében fán ülő majmokat bámuljon. Mi sem vagyunk kivételek. Több száz dollárunk ugyan nincs a mulatságra, de aki keres, az talál. Rálelünk egy olyan szállásra, ahol alig tíz dollárért cserébe mindent látunk, amit csak látni lehet a Rio Napo ezen szakaszán. És még sörre is futja...
Egy markáns huszárlépéssel átszeljük Ecuadort, hogy Sucúában belépési engedélyt szerezzünk a shuar indiánok földjére, de mielőtt ismét meglátogatnánk Juan Ramos barátunkat, kicsit bóklászunk Amazónia labirintusaiban és barlangjaiban.
Popayán környékén sok a kulturális látnivaló. A guambianókról már több alkalommal írtunk, Tierradentróról és San Agustínról is volt már szó, azonban a természeti szépségekről ezidáig hallgattunk. 2011-ben két alkalommal, két hét különbséggel vágtam neki a kb. 4700 méter magas Puracé-vulkánnak, de csak másodjára sikerült elérnem a csúcsot. Hogy megéri-e kétszer ugyanannak a hegynek nekimenni? Ha nem tettem volna, most nem tudnám, hogy a Puracé milyen szép vulkán valójában.