Amíg arra várunk, hogy megszáradjanak a ruháink, felfedezzük Pastót, ami nem igazán nyűgöz le minket. Nem úgy a Laguna de la Cocha, aminek nem csak legendája, de a környéke is mesés. Egy csepp Skandinávia kolumbiai módra.
Nariño egyetlen, turisták által is látogatott természeti látványossága az Azufral-vulkán krátertava, a Laguna Verde. Balszerencsénk van az időjárással, semmit nem látunk az állítólag meseszép tóból. Cserébe a Guaitara-kanyonnal vigasztalódunk, ami bár nem olyan szép, mint volt a Juanambú vagy a Rio Mayo, mégis elrabolja a szívünket. Lassan kipipáljuk Észak-Nariño minden szegletét.
A Doña Juana-vulkánt az időjárás miatt nem tudtuk megmászni, de így sem csalódtunk, mert végigjártuk a Juanambú-kanyont, ami pár éven belül egész biztosan felkerül majd a hátizsákosok térképére. A fotók, azt hiszem, önmagukért beszélnek. Nehéz lesz elhagyni Nariñót.
Nem hittük volna, hogy a Tajumbina-vízesést túl lehet szárnyalni szépségben, de a Rio Mayo kanyonja simán túltett rajta. Csodálatos, egész napos gyalogtúrát tettünk Nariño egyik titkolt csodájánál, közben meseszép veredákat láttunk, kedves emberekkel találkoztunk és megismertünk egy tradicionális dél-kolumbiai játékot, a chazát.
Nariñóba kezdünk végképp beleszerelmesedni. Csodaszép falvakhoz, végtelen mákföldekhez és egy lélegzetelállító vízeséshez van szerencsénk, csak a San Pablo környéki látnivalókba tört bele a bicskánk. Az itt élők nem értik, miért nem látogat el Kolumbia ezen szegletébe több turista, és az igazat megvallva mi sem nagyon értjük. Nariñóból könnyen válhatna hátizsákos paradicsom, csak bátrabb utazókra lenne szükség.
Nariñót nehéz lenne hátizsákos központnak nevezni, errefelé a turizmus még gyerekcipőben sem jár. Évszázadok óta elzárt falvakat kerestünk fel, ahol nagyon rendes emberekbe botlottunk, valamint megismerkedtünk a roppant dallamos dél-kolumbiai dialektussal. Nariño kezdi belopni magát a szívünkbe.