Tíz éve még áram sem volt az Ometepén, mára minden sarkon áll egy hostel, ami a berúgni vágyó hátizsákosokat kívánja kiszolgálni. Szerencsére a fővároson, Moyogalpán túl rengeteg csodát rejt a sziget, amiket busszal, biciklivel és gyalogosan fedezünk fel magunknak.
Elszoktunk a latin virtustól. Nicaraguába átlépve meglepődünk azon, hogy gringónak szólítanak, s mint olyanokat, lépten-nyomon át akarnak verni. Lehúznak pénzzel a határon, egy suhanc megmagyarázza, miért kerül többe a magunk fajtának a buszjegy, a szállóból pedig kidobnak, mert azt hiszik, ágyi poloskákat terjesztünk. Ettől függetlenül Nicaragua zseniális.
Hol jobb? sorozatunk következő fejezetében Costa Ricát vetjük össze Magyarországgal. Badarságnak tűnhet, pedig a két ország sok mindenben hasonlít egymásra. Costa Rica Magyarországhoz hasonlóan szegény ásványkincsekben, kevés dolog van, amiből nem szorul importra. Függ a külföldi tőkétől, de egyre inkább próbál gazdaságilag önállóvá válni. Costa Ricát szeretik sikerországként emlegetni, ami valamilyen szinten igaz is, de azért van, amivel évtizedek óta nem képesek megbírkózni: ez az infláció. Ettől függetlenül Costa Rica remek példa arra, hogyan lehet 30 év alatt a kontinens egyik legszegényebb államából egy gazdaságilag stabil országot teremteni. Nem kellett más hozzá, csak kihasználni a benne rejlő gazdasági potenciált.
Lassan elhagyjuk Costa Ricát, de mielőtt erre sor kerülne, régi szokásunkhoz híven szentelünk egy bejegyzést a gasztronómiának, nem feledve, hogy Panamával is adósak maradtunk e témában. A két ország konyhaművészete annyira dilettáns, hogy nem kell attól tartanunk, hogy a bejegyzés végére megéhezünk.
Sok vulkánt láttunk már Costa Ricában, de az egyik legizgalmasabb még hátra volt. A Rincón de la Vieját az előzőeknél jóval kevesebb turista látogatja, mert távol esik a nagy látványosságoktól, de pont ezért érdemes meglátogatni. Mi megtettük, és nem csalódtunk.
Van egy folyó, amit Közép-Amerika legszebbjének tartanak. Ez a Rio Celeste, ami egy vegyületnek köszönhetően világoskék színben tündököl. Megnéztük, és nem csalódtunk. A Rio Celeste valóban egyedülálló természeti jelendég.
Az elmúlt néhány napot a San José környéki látnivalók felfedezésével töltöttem, de a sort még nem sikerült lezárni. Két rom és egy vulkán felkeresésével lett teljes a kaland, amit egyetlen napba sikerült belesűrítenem. Az elmúlt egy hét legnagyobb élményét azonban egy vízesés adta, aminek létezéséről a ticók sem tudnak.
Mivel még mindig van pár napom a csapat érkezéséig, átteszem a székhelyemet a San José túloldalán fekvő Orosí falujába. Emlékszem, 2009-ben egy faluvégi kis hostelben szálltunk meg Erivel, ami nem volt túl drága. Úgy tervezem, most is ott kötök ki, s talán a Tapantí Nemzeti Parkot is sikerül felfedeznem. Itt találkozom Angellel.
Costa Ricában nem alapítottak a spanyolok városokat, így az ember, ha szépre vágyik, kénytelen a természetben keresni azt. Három napon át kutattam, hátha valami megfog a főváros környéki településeken, de az eredmény a nagy semmi.
A Manuel Antonio Nemzeti Park olyan Costa Ricában, mint a Machu Picchu Peruban. Egyszerűen muszáj látni, még akkor is, ha rajtad kívül 500 másik turista is ezt teszi. A tömeg ellenére nagy élmény volt, mert sehol nem láttunk még ennyi állatot egyszerre.