Guayaquilbe azért jöttünk, hogy találkozzunk Dr. Gerardo Peña Matheusszal, aki közeli jó barátja volt Móricznak. Manuel megígérte nekünk, hogy segít összehozni egy randevút az ügyvéd úrral. Azt reméltük, hogy sok minden kiderül majd Móricz múltjából, de a legizgalmasabb az volt, amikor megmutattuk neki a Juan Ramosszal készített interjút.
Guayaquilről az ember nem olvas túl sok jót. Minden útikönyv, blog és beszámoló csúnya és veszélyes nagyvárosként írja le, ahol egy turistának nem lehet más dolga, csak buszt cserélni. Mi sem várost nézni jöttünk ide, hanem azért, hogy találkozzunk Móricz ügyvédjével és közeli jó barátjával, Dr. Gerardo Peña Matheusszal, de amíg vártunk a találkozóra, sikerült alaposan bejárnunk Ecuador legnagyobb városát. Hogy mi a tapasztalat? Guayaquil nem is annyira gáz hely.
A Banco Central igazgatója és a Crespi-hagyaték vizsgálatát végző muzeológus állítása szerint a táblák egytől egyig hamisítványok voltak. Sajnos csak voltak, mert pár darab kivételével mindnek nyoma veszett, vagyis ez a hivatalos álláspont. Az összeesküvés-elméleteket gyártó honlapok azt mondják, az atya gyűjteménye vagy a mormonoknál vagy Vatikánban kötött ki, mert azok eredetét el akarják titkolni. Lássuk hát, mi az igazság?!
Cuencába nem csak azért jöttünk, hogy várost nézzünk és bejárjuk a környéket, hanem azért is, hogy ráleljünk egy szalézi szerzetes, Padre Crespi hagyatékára. Az olasz származású atya műgyűjtő volt, kollekciója legizgalmasabb leletei azok a táblák, amik ismeretlen feliratokat és furcsa ábrákat tartalmaztak, s melyről sokan, köztük Móricz is úgy gondolta, hogy egy letűnt kor emlékei.
A Chimborazo környéki városok nem nyerték el a tetszésünket, de Cuencáról mindenki szuperlatívuszokban beszél. Elindulunk hát dél felé, hogy felkeressük Ecuador gyöngyszemét, de végül nem a város lopja be magát a szívünkbe, hanem a környéke. Nem véletlen, hiszen van itt inka romváros, vízesés és egy zseniális nemzeti park is.
Az ecuadori Andok közepét az ország legmagasabb hegye, a Chimborazo foglalja el. Évszázadokon át nagy tiszteletnek örvendett, így nem véletlen, hogy sokan költöztek a közelébe. Persze az őslakosokból ma már csak hírmondó maradt (ők valahol 4000 méter magasan próbálnak lámatartásból túlélni), az újonnan betelepülők pedig csúnyácska városokat hoztak létre. A Chimborazóra szerencsére még nem költöztek emberek, így az szép maradt.
Móricz János nem csak a Tayos-barlangban kutatott. Leírásai alapján jól ismert számos indiánközösséget (nem csak a shuarokat), s bár nem volt nyelvész, hasonlóságot vélt felfedezni egyes népcsoportok és a mi nyelvünk között. A nyelvész társadalom kizárja annak lehetőségét, hogy a magyar rokona lenne bármelyik indián nyelvnek, de azok után, hogy Juan Ramos, Móricz egykori vezetője azt mondta nekünk, hogy értette egy filmen látott pakisztáni közösség minden szavát, úgy gondoltuk, utána megyünk Móricz nyelvelméletének.
Baños és környéke Ecuador egyik legnagyobb highlightja. Sok utazási iroda viszi el ide a népeket, hogy megismertesse őket a köderdei világgal. Az egyetlen gond vele az, hogy Baños környékén minden van, csak erdő nincs. A vízesések szépek, a Rio Pastaza völgye fotogén, a város pedig hangulatos, azonban nekem valahogy nem lett nagy kedvenc. Lehet velem van a gond, vagy csak túl sok Bañosnál sokkal szebb dolgot láttam az elmúlt kilenc hónapban.
Magunk mögött hagyva a Kondor-hegység shuarok lakta völgyeit, elindulunk Amazónia szívébe, illetve Ecuador legnagyobb közúton nem elérhető városába, Taishába, ahol jó a pörkölt, és ahová lopni járnak a tapírok.
Eddig nem szenteltünk bejegyzést pusztán fotóknak, de most megtesszük. Ennek az az oka, hogy Dél-Ecuador őserdőiben olyan csodálatos rovarvilágra bukkantunk, hogy muszáj megosszunk veletek néhány fényképet. Úgyhogy fogadjátok szeretettel a Kondor-hegység bogarait, amik amatőr gépünk ellenére is igen fotogének.