Amikor az ember messze sodródik hazájától, magyarságtudata és az ebből adódó összetartozás élménye új megvilágításba kerül. Pállal, itteni nevén Pablóval az Apartaderosba tartó buszon találkoztunk. Az ötvenes férfi szülei magyarok voltak, de ő már itt látott napvilágot Venezuelában, így magyar szívvel, de venezuelaiként éli életét. Felesége helyi, szülei halála óta egyetlen szót sem beszélt magyarul. Márciusban egy hétvégét volt szerencsénk vele és családjával tölteni.
Ha az ember huzamosabb időt tölt nyomasztó latin-amerikai nagyvárosokban, előbb-utóbb az apró falvak békéjére és meghitt hangulatára vágyik. Nincs ez másképp akkor sem, ha ez a nagyváros éppen a ködbe burkolódzó Mérida, Venezuela egyébként legélhetőbb és legbarátságosabb andoki települése. Jají és Mucuchíes magával ragadott, a magashegyi klíma viszont nem.
Mindenhol azt lehet olvasni, hogy a venezuelai városok iszonyú veszélyesek. Bár nem esett bajunk sem Barcelonában, sem pedig Valenciában, azt azért elmondhatjuk, hogy ezek a városok tényleg nem túl bizalomgerjesztők. Remélem, soha többé nem kell ezeken a helyeken újra átutaznunk.
Emlékszem gyerekkoromból egy reklámra, ami a '80-as évek közepén mindenhol feltűnt. Lóháton ült egy cowboy farmerben és cigit szívott. Nem tudtam soha eldönteni, hogy akkor tájt Magnum szerettem volna jobban lenni vagy az a cowboy, aki annyira macsó volt, amennyire csak lehetett. Tom Selleckkel még nem találkoztam, de a Marlboro emberrel már igen. Santa Fében...
A Mochima Nemzeti Parktól kaptuk azt, amit Isla Margaritától vártunk. Napfény, pálmafák, fehér homok, tenger, vidám delfinek, és egy lakatlan szigetre tett kiruccanás. Mochima egy igazi kis édenkert...
Az Araya-félsziget nem csak Venezuela, de egész Dél-Amerika legnagyobb sólepárlója is egyben. A bányák környéke általéban nem túl izgalmas, de a Santiago-erőd miatt abszolút megérte a kitérő.