Elhagyjuk az Orinoco-deltát és bevetjük magunkat a Caripe környéki hegyekbe. Azért tesszük mindezt, mert szeretnénk összefutni a guácharókkal, vagyis az olajmadarakkal, amik életmódjukat a barlangi léthez igazították. Látunk továbbá quetzalt is, és megetetjük magunkat a szúnyogokkal San José de Bujában.
Szocialista, még sincs szociális háló. Imperialista, a benzint mégis ingyen osztogatja. Diktatúra, bár sűrűbben van népszavazás, mint Európa legtöbb országában. Ez Venezuela, az ország, aminek politikai rendszere és vezetője agyonmisztifikált és széthazudott a "Nyugat" által. Pedig Venezuela ennél többre érdemes. Sokkal többre...
Február 27-én délután a kolumbiai NTN24 hírcsatorna bejelentette Hugo Chávez venezuelai elnök halálát. Alig egy hete még arról cikkezett a sajtó, hogy Chávez visszatért Venezuelába és gyógykezelését hazájában folytatják, azonban a panamai ex-nagykövet értesülései szerint az elnök december 30. óta agyhalott volt.
Az Orinoco-deltában hőzzávetőleg harmincezer warao indián él, hasonló módon, mint a pemónok, és természetesen nem úgy, ahogy azt mi otthon a TV előtt ülve elképzeljük. Nem számítok fűszoknyás indiánok tűz körül lejtett táncára, de még mindig azt remélem, rábukkanunk egy olyan közösségre, ami képes együtt élni a természettel, és képes nemzedékről nemzedékre átörökíteni kulturális tradícióit.
Ciudad Bolívarban pihenjük ki az elmúlt hetek fáradalmait. A városnak van egy sajátos hangulata a színesre festett házakkal, amik kihalt utcákat fognak közre, de azért nehezen nevezhető élhetőnek. Eltűntek az emberek az utcákról, mióta a gyengülő gazdaságnak hála leromlott a közbiztonság. Kár érte, mert Ciudad Bolívar akár jó hely is lehetne.
A tepuik és a világvégi indiánfalvak meglátogatása után a világ legnagyobb vízesése, az Angel felé vettük az irányt. Yunekből kis géppel érkeztünk meg Canaimába, Venezuela egyik turistaparadicsomába, ahol turista nem nagyon van, lehúzás viszont annál inkább.