Honduras felé vesszük az irányt, de előtte még megpihenünk Floresben, valamint banánszállító hajókat bámulunk Puerto Barrios kikötőjében. Közben nem tudjuk megemészteni, hogy Guatemala árai már nem a mi pénztárcánkhoz vannak igazítva. Az útiköltség duplája az otthoninak, de a szállás és az étel is piszok drága lett az országban. Aztán kis híján rabosítják Erit a hondurasi határon, de szerencsére időben rájönnek a migrációnál, hogy a párom nem illegális bevándorló.
Hét év után először látogatunk a guatemalai San Andrésbe. Anno itt kezdtem latin-amerikai "pályafutásomat", mint önkéntes, és a fogadó családommal azóta is remek a kapcsolatom. Régóta szerették volna megismerni a fiaimat, és a hírre, hogy érkezünk, összecsődítették az egész családot. Aztán az egyik testvérem halála mindent felülírt. Szomorú történet egy igaz barát elvesztéséről, aki megvárta, hogy halála előtt még találkozzam vele. Jó utat, Chemo!
Az a jó Peténben, hogy az ember bármerre megy, belebotlik egy maja romvárosba. Ezúttal La Joyanca volt terítéken, ami bár nem a legszebb régészeti feltárás Guatemalában, máig fejtörést okoz a történészeknek. Hogy lehet az, hogy egy ennyire apró települést nem hódított meg sem El Perú, sem Tikal, sem pedig Palenque? A bejegyzésből nem fog kiderülni, de az igen, hogy motorral esőerdőt járni nem annyira vicces.
Évek után térek vissza Guatemalába, ezúttal a családommal. Az ország, ahol 2005-ben és 2006-ban éltem, a pandémia alatt nagyon megváltozott; Közép-Amerika legolcsóbb országából a kontinens egyik legdrágább országa vált. A gigantikus infláció elől menekülve Santa Rositában, egy észak-peténi mennonita faluban kötünk ki, ahol megismerkedünk agy zártnak vélt, de valójában hihetetlenül nyitott vallási közösséggel. Ha jó keresztény volnék, biztos mennonita szeretnék lenni.
Guatemalában az ember lépten-nyomon a múlt emlékeibe botlik. Mindegy, hogy Petén esőerdőit, a csendes-óceáni partvidéket vagy a vulkánokat járja, valamilyen maja romváros biztos az útjába kerül, még akkor sem menekül előlük, ha épp Guatemalaváros utcáit rója. A főváros nyugati részén, a Zona 7 peremén fekszik Kaminaljuyú, egy néhány, bozóttal borított bucka, amire még egy laikus se mondaná rá azonnal, hogy azok maja templomokat rejtenek. Tény, Kaminaljuyú messze van a látványostól, ettől függetlenül hihetetlenül izgalmas romváros.
Mindenhol azt olvasni, hogy Guatemalavárost turistaként nagy ívben el kell kerülni. Az elmúlt 13 évben néha ugyan megszálltam itt, de a várost teljes egészében átfogó sétát én sem tettem soha, egészen mostanáig. És tudjátok mit?! Guatemalaváros nem is annyira gáz, mint amilyennek mondják. Ahogy az ország fejlődik, úgy a város is modernizálódik, egyre több a jó hely, és egyre kevesebb a no-go zóna. Kellemesen csalódtam Guatemalavárosban.