Az elmúlt két hetet hegymászásokkal és trekkinggel töltöttem. A számtalan akklimatizációs túrának az volt a célja, hogy felkészítsen a Cotopaxi meghódítására, ez azonban elmarad. Az utolsó bemelegítő túrán úgy megfázom, hogy esélyem sincs az 5897 méter magas hegyre. Végigküzdök egy éjszakát a menedékházban 4800 méteren, és csak remélni tudom, hogy a csapat többi tagja sikerrel jár.
Akklimatizációs túrám következő mászása az Iliniza északi csúcsára visz. Az 5126 méteres hegy nem csak azzal tűnik ki a többi ecuadori 5000-es közül, hogy könnyen, fél nap alatt mászható, hanem azzal is, hogy sajátos mikroklímájának köszönhetően nincs rajta hó. Fantasztikus túrán vagyok túl, most már jöhet a Cotopaxi.
A régészekben az a legjobb, hogy általában nem értenek semmihez, csak az általuk kutatott kultúrák emlékeihez. Nem szokásuk meglátni az összefüggéseket, még akkor sem, ha kiböki a szemüket. Cochasqui romvárosában jártam, aminek épületei és naptárkövei megidézik a majákat, de ezt a kapcsolatot máig nem kutatja senki. Lehet, hogy az ecuadori kara és a kajambi indiánok leszármazottai őrzik a maja civilizáció eltűnésének emlékét?
Az Imbabura-vulkánra igyekeztem, de egy hegymászásnál sokkal többet kaptam. Megismerkedtem azzal az asszonnyal, aki Bob Dylant, a fél Pink Floydot és Manu Chaót is többször vendégül látta, majd együtt hódítottam meg a hegyet Dél-Amerika legismertebb hegymászójával, aki hiába állt már mindegyik 8000-es hegy csúcsán, a kedvence továbbra is a Cotopaxi. Ja, az Imbabura pedig tényleg csodaszép hegy.
Akklimatizációs túrám következő állomása a 3700 méter magasan fekvő Mojanda-lagúna és az affölé magasodó hegyek egyike. A Cerro Negrót tűzöm ki célként, de Otavalo felől az út nem túl jó, ezért a sofőröm ajánlására a Fuya Fuya 4263 méter magas csúcsa mellett döntök. Olyannyira helyesnek bizonyul a döntés, hogy egy héttel később a csapatommal is visszatérek ide az ő akklimatizációjuk céljából.
Otavalo nem szép és nem is kimondottan izgalmas város, a környéke azonban annál látványosabb. A következő napokban három túrát szeretnék tenni akklimatizáció céljából, ezek közül az első Észak-Ecuador talán legnépszerűbb desztinációja, a Cuicocha-lagúna. Fantasztikus táj, hihetetlen színek és zseniális élővilág fogad, ráadásul Cotacachi is elnyeri a tetszésemet. Szép nap volt.
Egy hét múlva kezdődik az ecuadori hegymászó túrám, ami előtt szeretnék egy kicsit akklimatizálódni Otavalo környékén. Hátsó utakon jutok el a városba, ami kézműves piaca révén elég népszerű a turisták körében, de az én szívembe nem lopja be magát. Az odavezető úton azonban belebotlok abba a Yaruquíba és El Quinchébe, amiket senki nem ismer, pedig egészen kellemes helyek.
A San Blas-szigeteket sokan tartják a Paradicsom földi kivetülésének, amire fehér homokos strandjaival, kókuszligeteivel abszolút rászolgál. Azonban, mint minden helynek, úgy San Blasnak is megvannak a maga problémái. Sajnos a túlnépesedés és a drogkereskedelem lassan megfojtja a guna indiánok otthonát, ha addig el nem tünteti a globális felmelegedés okozta tengerszint-emelkedés.
Élővilág szempontjából Tortuguerónál és a San Juan-folyó környékénél csak egy jobb van Costa Ricában, és az Cahuita. Már az odavezető út is fantasztikus, de a Karib-tenger partján fekvő nemzeti park tényleg az őserdei szafarik non-plus-ultrája. Még úgyis, hogy a jó ticók egy kicsit azért színezik a valóságot.
Costa Ricába a többség az élővilág miatt érkezik. Tortuguero egyike azon településeknek, amik az ökoturistákra rendezkedtek be, és azt kell mondjam, igen jól csinálják. Azt azonban sokan nem tudják, hogy az igazi csoda nem a nemzeti park maga, hanem a Rio San Juan krokodiloktól hemzsegő folyama. Ja, és felkerestük Costa Rica legszebb vízesését, a Catarata del Torót is.