Átérve Guatemalába annak ritkán látogatott, száraz erdős régióját keresem fel, ahol egymást érik a senki által nem mászott tűzhányók. Ezek közül az egyik legizgalmasabb az Ipala, aminek krátertava 1600 méteren található, ezzel ez az egyetlen pontja a megyének, ahol az ember nem fő meg a saját levében. A száraz évszak közepe van, így a völgyek mélyén napközben nem ritka a 40-42 fok, amiben ugyan kegyetlen a hegymászás, mégis jobb fent, mint lent.
Metapán El Salvador legszebb városa. Mégsem erről híres, hanem arról, hogy a salvadori rekordbajnok csapat stadionját a főtérre építették, aminek bejáratát naplementekor az ország legszebb lányai állják el. Állítólag a Montecristo Nemzeti Park is csodaszép, de erről a helyi szabályok miatt sajnos nem tudok meggyőződni. Cserébe bolyongok egyet a Metapán környéki tanyavilágban, majd gyalog vágok neki a guatemalai határnak.
El Salvador a második kedvenc országom a kontinensen, mivel Kolumbia után itt élnek a legkedvesebb emberek. Guatemala felé utazva beugrottam Jiquiliscóba, hogy beleszippantsak az ország legnagyobb mangrovéjének illatába, de az öböl sajnos nem azt nyújtja, mint amire vártam. Ez talán az első csalódásom El Salvadorban.
Cuzco, Buenos Aires, Rio De Janeiro... Ha Dél-Amerika legszebb városairól beszélünk, akkor általában ez a három ugrik be mindenkinek. Pedig egyik sem olyan hangulatos, pezsgő és magával ragadó, mint Cartagena, Kolumbia kulturálisan, gasztronómiailag és építészetileg is leszínesebb városa. Jómagam nem szeretem a metropoliszokat, mert nyomasztanak, stresszessé tesznek, de Cartagena minden alkalommal megragad, feldob a magasba és ott is tart nagyon sokáig. Cartagena az a hely, ahol az ember szívesen leélné az egész életét, ha nem lenne mindig 35 fok meleg.
A Ciudad Perdida a Caño Cristalesszel karöltve a kolumbiai béke szimbóluma. Amíg azonban a Caño Cristalest többségében kolumbiaiak, addig a Ciudad Perdidát nagyobb részt külföldi turisták látogatják. A négy-, olykor ötnapos gyalogtúrára évről évre több és több hátizsákos nevez be, amit egyre kevésbé bír el a természet, no meg a túraútvonal mentén élő kogi indiánok. Néhány év, és az Elveszett városból a második Machu Picchu válik.
Palomino tengerpartjánál sok szebb van az országban, de hangulatában egyik sem tudja őt felülmúlni. Én, aki nem vagyok egy strandolós fajta, kifejezetten örülök neki, hogy Palomino nem a tengerről és a pálmafákról szól. Bármikor járok erre, jól esik itt eltölteni néhány napot.
Nabusimakéba azóta vágytam vissza, mióta Erivel 2015-ben véletlenül odakeveredtünk. Az ott töltött néhány napban nem csak, hogy betekintést nyertünk a mindennapjaikba, de még egy mamo, vagyis arhuaco sámán temetésén is részt vehettünk. Azóta Nabusimakét tartom Kolumbia legizgalmasabb desztinációjának, ahol az ember egy kicsit átértékeli az életét és mindent, amit addig a világról tudott.
Vannak, akik még most is hisznek El Dorado létezésében. És milyen jól teszik. El Dorado ugyanis tényleg létezett, csak nem városként, hanem muisca királyként. Csak egy félreértés végett lett El Doradóból város, ami felfedezők százait vezette félre az elmúlt évszázadokban. Felkerestük a helyet, ahol a muisca indiánok aranya rejtezik, de előtte még ellátogattunk Nemocón sóbányáiba, valamint a Mirador-csapat érkezése előtt tiszteletemet tettem Kolumbia legmagasabb vízesésénél, ami amúgy nem is az ország legmagasabbika.
Végre ismét Kolumbia! Ezúttal azonban nem utazgatni jöttem az országba, hanem túrát vezetni egy négyfős fiúcsapatnak, akik az ország nevezetességei mellett az éjszakai életre is kíváncsiak voltak. Lévén azonban, hogy sikerült kicsit túltolniuk a bulit a repülőn, a csapatból végül csak egyetlen srác, Peti landol Bogotá repterén. Nem túl szerencsés, ha a csapatod 75 %-a nem érkezik meg, és a bevásárolt rumokat öt helyett ketten kell megigyátok, de ezt az áldozatot meg kell hozzuk. A tervezett programot végül teljesítjük, de a delírium miatt sok emlék zavaros. Nem is részletezném a kéthetes ivászat minden aspektusát, hisz a rum mindenhol rum, de néhány emléket azért megosztanék a blog olvasóival.
Isla Navarinót kénytelen vagyok hajóval elhagyni, mert a DAP légitársaság nemes egyszerűséggel lehúzott az utazók listájáról. Az egyórás repülés helyett 30 órát ülök egy kompon, de így legalább láthatom az Alberto de Agostini Nemzeti Park fjordjait és gleccsereit. Képes beszámoló következik a hajóútról.