A rossz előjelek ellenére nekivágok a Torres del Painénak, életem során már többedszer. Az időjárás ezúttal roppant kegyes hozzám, így fantasztikus dolgokat látok. A Torres del Paine tényleg meseszép, csak egyetlen gond vele, mégpedig az, hogy Chilében van.
Három év után térek vissza Puerto Natalesbe mégpedig azzal a céllal, hogy megszervezzem a Mirador-csapat "W" és az én "O" túrámat a Torres del Paine Nemzeti Parkban. Jelentem, a helyzet változatlan; aki Chile legnépszerűbb nemzeti parkjába vágyik, azt kőkeményen le fogják húzni pénzzel, és még bunkóznak is vele egy sort. Bánatomban ellátogatok egy barlangba, ahol egykoron óriáslajhárok éltek, valamint tiszteletemet teszem a chilei Patagónia első tanyáján.
Három év után térek vissza Patagóniába, mert két hét múlva kezdődik a Mirador Patagónia túrája. A hosszú repülőutat egy rövid erdei sétával feledtetem a Magallanes Természetvédelmi Terület tanösvényein, ami nem véletlenül nem ismert a turisták körében. A park egyszerűen felejthető.
Fél nap Salar, éjszakai busz La Pazba, majd Lima érintésével utazás haza. Így zárul a 18 nap alatt 5 országot érintő dél-amerikai utazásunk. Ami miatt emlékezetes az utolsó szakasz, az nem más, mint a Potosít Uyuníval összekötő út, amit ezidáig nekem is csak éjszaka volt szerencsém teljesíteni. Pedig ha egyszer teheted, járd végig nappal, mert egészen elképesztő színek és formák fogadnak a háromórás buszos utazás során. Képes beszámoló következik Bolívia talán leglátványosabb útjáról.
Ha az ember nem szakavatott irodánál fizet be egy utazásra, abból sok jó nem sülhet ki. Úgy utaztunk Sucréba és Potosíba, ahogyan csak az amatőrök csinálják. Először is Sucre többet tud egy délutánnál, másrészt Potosí előtt illik akklimatizálódni. Nem állítom, hogy a csapatom nem élvezte az elmúlt két napot, de ezt lehetett volna sokkal jobban is csinálni. Amúgy jó volt három év után visszatérni a bolíviai Andokba.
Bolíviára egy teljes hetünk van. Nem sok, de jóval több, mint amennyit a túránk szervezője Paraguayra, Argentínára és Brazíliára hagyott. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne így is rohanós az út, de azért sikerül egy-két külön programot is beiktatnunk, amik azt hiszem az elmúlt három nap legnagyobb élményévé váltak. Láttunk lajhárokat Cotocában, homokdűnéken másztunk Santa Cruz határában és egy kicsit megismerkedtünk Chiquitana jezsuita misszióival is.
Szerintem San Marinót sem lehet két nap alatt megnézni, nemhogy Paraguayt. Márpediglen ennyi időnk volt a csapatunkkal az országra, aminek egy nagy és értelmetlen rohanás lett a vége. Láttunk pár jezsuita romot, ettünk chipát és megtudtuk, hol született a híres paraguayi kapus, Chilavert. Ennél Paraguay persze sokkal többet tud, csak ugye a cég, aki az utat szervezte, ezt nem tudja.
Az Esteros del Iberá az Argentínának, ami a Pantanal Brazíliának vagy a Los Llanos Venezuelának. Madarak, vízidisznók és kajmánok ameddig a szem ellát. Másfél aktív napot töltünk el a csoporttal a mocsárvidéken, de szerintem egy kicsit mindenki bánja, hogy nem maradunk tovább. Emellett jártunk egy ametisztbányában, ahol zseniális ásványokat foghattunk a kezünkben. Argentína még mindig egy tök jó ország.
Az Iguazú-vízesést legalább egyszer látni kell. Nekem nem ez az első alkalom, és a munkám miatt valószínűleg nem is az utolsó, hogy felkerestem a Brazília és Argentína határán fekvő vízesésrendszert, ami - ahogy korábban - most sem nyűgözött le. A turistaáradat a korábbiakhoz képest csak nőtt, a tömeg egyszerűen agyonvágja az élményt. Ráadásul ezúttal egyetlen nap alatt akartuk körbejárni a parkot, ami tulajdonképpen képtelenség.
Rio de Janeirót egyszer látni kell. De ha teszed, ne úgy csináld, ahogy mi. Szánj rá időt! Napokat, heteket. Egyetlen napba próbáltuk belezsúfolni azt, amit nem lehet. Ugyan született pár jó kép, de ha valaki megkérdezné, hogy jártam-e már Rióban, azt mondanám, hogy nem.