A 2022-es Panama túránkat, mint mindig, ezúttal is a Soberanía Nemzeti Parkban kezdjük, ahol bőgőmajmokat és lajhárt fotózunk. A bemelegítő kirándulás után Santa Catalina falujába utazunk, majd egynapos csónaktúrára indulunk Isla Coiba szigetére, ahol fantasztikus tengeri élővilág fogad minket. Nem véletlenül került fel a sziget és környéke az UNESCO Világörökség listájára 2005-ben.
Isla Contadorát az 1980-as években kezdte magának felfedezni a panamai elit, azóta mindenkinek van háza a szigeten, aki számít. A rongyrázás mára odáig fajult, hogy hajóval hozzák a vizet, hogy locsolni tudják a frissen nyírt pázsitot a villák udvarain. Eközben a sziget elnéptelenedett, alig maradt őslakosa. Contadora egészen szörnyű hely egy hátizsákosnak, Isla Saboga azonban elnyerte a tetszésünket. Csendes öbleivel, trópusi szárazerdeivel és szedett-vetett halászfalujával belopta magát a szívünkbe.
A pandémia előtt már utaztunk öt hónapot Barangóval; 2019-ben és 2020-ban Chile, Argentína és Kolumbia volt terítéken. Azóta gyarapodott a család, mostantól velünk tart a tízhónapos öccse, Zaránd is. A problémás határátkelések miatt kizárólag Kolumbiára koncentrálunk, annak is az északi részére. Akklimatizáció gyanánt Antioquia néhány ismertebb kisvárosát keressük fel, így jutunk el Jardínba, Jéricóba és Santa Fébe. A kiutazás nehéz volt, a helyben utazás azonban meglepően könnyen megy. Jó végre magunk mögött hagyni Európát.
Miután a csapatot feltettem San Joséban a repülőgépre, átsorolok a Wingo kapujához, ahol rövid várakozás után azt a hírt kapom, hogy a gép egyéb okok miatt nem száll fel. Nem jó hír, lévén lenne dolgom Kolumbiában, mielőtt Eri és Barangó kiegészülve a tíz hónapos kisfiunkkal, Zaránddal és a pótnagyival, Katával, megérkeznek Medellínbe.
Cahuita a karibi partvidék leghangulatosabb faluja. A mellette húzódó nemzeti park Tortuguero, Cano Negro és Manuel Antonio mellett az egyik legjobb Costa Rica-i állatles otthona, s ha ezúttal a park ikonikus állata, a Schlegel-lándzsakígyó nem is került fényképezőnk lencséje elé, attól még felejthetetlen élmény marad az itt töltött nap. Ami kevésbé tetszett, az a közeli Puerto Viejo de Talamanca városkája, amiről a pandémia sem tudta leszedni a partiördögök tömegeit.
Tortuguerót egyszer látni kell, mert kevés jobb szafari van nála az amerikai kontinensen. Kajakokkal és csónakkal fedeztük fel a karib-tengeri esőerdőket, ahol számtalan baziliszkuszt, iguánát, bőgőmajmot és lajhárt láttunk. Ha Costa Ricában jársz, mindenképp látogass el ide!
Tortugueróba két módon, repülővel és csónakkal lehet beutazni. Mi a Rio San Juan felől szoktunk közelíteni, de erre most nincs lehetőség, mivel a pandémia miatt a nicaraguaiak nem engednek csónakokat a folyóra. Kénytelenek vagyunk kerülni, de azért így is sikerül programokkal megtölteni a napot.
Monteverde és La Fortuna igazi gringolandia, ahol egy négyzetkilométerre háromszor annyi külföldi turista jut, mint őslakos. Nincsen ezzel semmi baj, az itt élők élvezik a kiváltásgos helyzetet, hiszen ingatlanjuk értéke sokszorosa a Costa Rica-i átlagnak, az idegenforgalomból pedig rengeteg pénzt lehet kiszedni. Én kevésbé élvezem az ilyen helyeket, de azt el kell ismerni, hihetetlenül profin művelik a turizmust errefelé.
Costa Rica még pandémia idején is tömve van turistákkal, de azért vannak olyan pontjai az országnak, ahol elvétve bóklásznak emberek. Az egyik ilyen a Rincón de la Vieja-vulkánt körülölelő trópusi szárazerdő, ami érthetetlen módon nem szerepel a turisták bakancslistáján. Pedig van itt mit nézni, hiszen az iszapfortyogókon túl lehet csobbanni vízesések alatt, a madárvilág pedig hihetetlenül színes. Csodálatos napunk volt.
Costa Ricában a pandémia ellenére is rengeteg a turista. A Rio Celestéhez jó időben érkeztünk, így elkerültük a tömeget, de a kirándulás vége jobban emlékeztetett egy dobógókői kirándulásra, mint esőerdei sétára. Ezután látogatást tettünk a malekú törzsnél, ahol betekintést nyertünk a skanzenben élő közösség hagyományaiba, vagyis ami maradt belőle. Ne Costa Ricába menj, ha kíváncsi vagy az indián kultúrára!